Milyen lehet nőként a ’20-as években fotósnak lenni és egy másik országban érvényesülni, amellett, hogy Robert Capa az egyik legjobb barátod? Hogyan lehet gyerekként a felnőttek világában az igazságot keresni? Grisnik Petra szabadúszó színésznővel beszélgettünk, aki egyben Besnyő Éva és Grecsó Krisztián Verája is.
Miként találod meg magad Capa (Ódor Kristóf) mellett?
Nagyon érdekes felállás, mert az előadás egy sorozat része, ami olyan híres emberekről szól, akik magyar származásúak és világhírűvé váltak, mégis itthon kevésbé ismertek. Lehet, hogy sokan nem is tudják, hogy Capa, aki Friedmann Endre, a Városház utca 10-ben lakott. Egy szerencsés véletlen, hogy ugyanebben a házban nőtt fel Besnyő Éva, szintén magyar származású fotográfus, aki Capánál másfél évvel hamarabb vándorolt ki. Hollandiában vált híres fotóssá, a női fotósok közül kiemelkedő, elképesztően mozgalmas képei születtek.
A kapcsolatuk gyerekkoruktól Capa haláláig tartott, egy nagyon mély barátság volt az övék. A darab felépítése úgy néz ki, hogy ők ketten nagyon ritkán találkoznak. Előfordul, hogy hét év is eltelik, de mindig van köztük egy kapocs. Az én untermann szerepem, hogy mindig megkérdezem: mi történt veled, mi van azzal, amit a múltkor meséltél? Ekkor az ember felveszi azt a pozíciót, amikor a labdákat adja fel, nem pedig a gólt lövi be. Színészileg az a nagy kihívás, hogy Éva 16 éves korától 45 éves koráig tart ez a fajta kapcsolat.
Azok a pici dolgok, amiket bele lehet rakni egy karakterbe: miként változik, érik, öregszik egy nő, szintén izgalmas feladat volt. Ketten vagyunk, de mégsem két főszereplője van a darabnak, hanem egy. Ez nem azt jelenti, hogy én nem látszom, nagyon jól éreztem magam ebben a próbafolyamatban. Iszonyú családias hangulat volt.
Van hasonlóság közted és Besnyő Éva között?
Nem állítanám, hogy teljesen az ellentétem. Egy kapocs, amit felfedeztem: nekem is nagyon sok fiú/férfi barátom van, és egészen más a kapcsolatom velük, mint a lány barátaimmal. Nagy a hasonlóság a Capa–Éva viszony és az én hasonló kapcsolataim között, hogy ez valóban egy dinamikusan változó viszony, mert néha haver, nő, anya vagy testvér vagyok, tehát nincs egy egyértelmű álláspont, hanem mindig szerepeket töltünk be egymás életében. Szerintem ez hasonló bennünk, ragaszkodom a férfi barátaimhoz, és kifejezetten jó érzékekkel tudom levenni, hogy mikor milyen minőségben van rám szükség.
Ennek ellenére megmarad a nőiességed?
Alapvetően sosem voltam az a kifejezetten nőies alkat. Én nem az vagyok, aki megtetszik fiúknak, hanem akinek a fiúk elmondják, hogy melyik lány tetszik nekik. Jólesik, ha egy férfi a bizalmába fogad, mert tudom, a rájuk nehezedő társadalmi korlátok miatt sokkal nehezebb megnyílniuk, és ha mellettem egy férfi biztonságban érzi magát, az felettébb jó érzés.
Milyen volt egy kisebb stábbal dolgozni? Melyiket preferálod jobban, a független színházak világát, vagy a kőszínházak biztonságát?
Sokkal több független színházi előadásban játszom, mint kőszínháziban. Tény, hogy minél több függetlent csinálok, annál jobban értékelem, amikor van egy ember, aki odakészíti a ruhát, kimossa, gondoskodik a kellékről, díszletről. Az egy kivételes helyzet, akkor csak bemegyek és azzal foglalkozom, hogy eljátszom a szerepem. A Spinozánál tudtuk, hogy ez egy pici tér, nem is lehet nagy díszletet építeni, de amit a rendező, Czeizel Gábor kitalált, egészen elképesztő. Remek, hogy bőröndökből van az egész színpad. Különböző méretű asztalokat, székeket, foteleket építettünk az előadás közben.
Kell egy másik mindset előadás előtt, hogy együtt rakjuk össze, készítjük be a díszletet, kellékeket, mindent is közösen csinálunk. Nekem ebben mindig van egy plusz szorongás, hogy el ne felejtsem, hogy jó helyre raktam-e. Apróságnak tűnik, de nagyon sokat számít. Minden magától értetődő volt, amikor én voltam fáradt, akkor a többiek segítettek nekem, amikor lelkes voltam, én húztam a többieket. Még a szövegkönyvön is együtt dolgoztunk.
Egy délelőtt Kristóffal és Gáborral mentünk el megvenni a fényképezőgépeket, fontos volt, hogy legyen ott egy szakember, aki segít nekünk abban, hogy miként is kell megfogni őket, melyik gomb mire való. Ha már a színpadon fotós vagyok, akkor tudjam, hogy működik.
Ann Silberberg, aki a darabot írta, hatalmas szabadságot adott nekünk, kitalálhattunk bármit, bármilyen ötletet. Fabacsovics Lili dramaturg dolgozta át a szöveget, de mi is alaposan beletettük magunkat.
Mennyire volt szabad kezed Besnyő Éva megformálásában, miként építetted bele Grisnik Petrát?
Organikusan alakult. Együtt találtuk ki, rengeteg fotóját megnéztem, olvastam vele interjúkat, megnéztem kiállításkatalógusait, utánajártam, milyen fotós volt, vagy hogyan volt jelen a világban, de tudtam azt, hogy akit nekem színészileg ábrázolnom kell, egy nagyon energikus, nagyon határozott, nagyon életteli, állandóan felfelé építkező ember, mert ezt követelte meg a szituáció, Kristóf így tudja megmutatni, hogy Capa milyen volt. Éva baromi vagány csaj: a ’30-as évek elején egyedül kivándorolt Berlinbe, azzal a céllal, hogy fotós akar lenni, mindezt bő gatyában és térdig érő férfiingekben, borzos hajjal, feministaként, kiállt az emberi jogokért, és épületeket meg struktúrákat fotózott.
Téged érdekel a fotózás?
Engem olyan szempontból érdekel, hogy nagyon szeretek emberekről képeket készíteni. Ha olyan darabot próbálunk, ahol nincs sok dolgom, akkor beviszem a gépemet és fotózom a kollégáimat. Szociomán vagyok, elképesztően érdekesnek és gyönyörűnek látok minden embert, nagyon szeretem őket nézni. Viszont technikailag sosem merültem el benne. Színházi fotókon például nagyon látszik, hogy az adott fotósnak tetszett-e az előadás. A legszebb képeket azok csinálták rólam, akik szeretnek.
Mi a véleményed Éva képeiről?
Kevés emberrel dolgozik, ez kettőnk között ellentét. A fény-árnyékokkal játszik, valamelyest konstruktivista a stílusa, rácsok, falak, mégis érzek benne egy nagy melegséget. Azért tudom szépnek látni, mert ő maga van benne.
Besnyő Éva egy kiforrott hölgy, míg Grecsó Krisztián Verája egy kislány. Míg a Spinozában felnőtt vagy, a Tháliában egy gyerek. Milyen érzések voltak benned, amikor megírtad a darab szövegkönyvét?
Volt bennem egy jó nagy adag szorongás, mert sose írtam színpadra semmit, nem volt még ilyen tapasztalatom. Azt gondoltam, ezt dramaturgok, írók csinálják, hogy jövök én ide, mit akarok csinálni. De a szorongás mellett egy nagy adag vágy is volt bennem, hogy én ezt kipróbáljam. Tudtam, csak akkor fog működni, ha nagyon személyes lesz.
A szereplőket leredukálni egy hatalmas munka volt. Van, aki csak egy mondatot mond, de muszáj, hogy azt az egyet elmondja, különben nem megy tovább a cselekmény. Voltak a regényben olyan fordulatok, amiket imádtam, de csak azt az egyet nem lehet belerakni, mert az előzményét is bele kell, de az már nem fér bele.
Nagyon érdekes volt számomra, amit egy kritikában olvastam, hogy a regényben sokkal boldogabb érzés a szerelmi szál, de az előadásból ez nem derül ki. Ez nem volt tudatos, de utólag már tudom, hogy nekem ez a viszonyom a gyerekkori szerelmeimhez. Ahol éreztem, hogy nagyon megmozdít bennem valamit, az egy kicsit fájdalmas volt, de ki kellett keresnem, hogy engem miért érint meg ennyire, hol van ez nekem a gyerekkoromban. Egyszóval, izgalmas folyamat volt.
Miért pont ezt a regényt írtad át?
A döntést nem én hoztam, felkértek. A Kőszegi Várszínház művészeti vezetője, Gelencsér Ildikó olvasta a regényt, és amíg olvasta, az én hangomat hallotta. Felhívott, hogy olvassam el és csináljak vele valamit. Erre nem lehet nemet mondani. Egy nagyon nagy erőt adó érzés volt, hogy a döntést nem én hoztam meg. Sokszor megkérdőjeleződött bennem, miért csinálom, kit érdeklek én, mit akarok, nem tudok végigjátszani egyedül egy másfél órás darabot, nem vagyok elég. Ezek a gondolatok gyakran felvillantak bennem, de aki felkért, már eldöntötte, hogy elég jó vagyok.
Mit szólt Grecsó Krisztián, milyen volt köztetek a kommunikáció?
Krisztiánnal dolgozni szuper volt. Mondtam neki, hogy én még sose csináltam ilyet, és előre is elnézést kérek, erre ő azt válaszolta, hogy nyugodtan csináljak azt, amit akarok. Szabad kezet kaptam, ami majdnemhogy példátlan élő szerző esetében, nemhogy egy ilyen regénynél, ami ennyire maga az író.
Elküldtem neki a kész példányt, amire annyit írt: nagyon izgalmas és alig várja, hogy láthassa. Eljött nyitott szívvel, nevetett és sírt, képes volt teljesen átadni magát a nézői szerepkörnek. Ebben az esetben, amit megírt, az már kész, én abban már nem tudok kárt tenni, nekem addig kell formáznom, amíg az enyém nem lesz. Amíg nem lesz az én Verám.
Mit jelent számodra ez a történet? Te is benne vagy Vera mellett?
Abszolút! A cél, hogy amikor a néző nézi, két dolog történjen vele: higgye el, hogy én vagyok Vera, minden, amit mondok, az úgy van, a másik meg, hogy jusson eszébe a saját élménye. Nekem nem volt ilyen tragikus gyerekkorom, mert akárhogy is nézzük, ez egy trauma(sorozat), amin ez a kislány keresztülmegy. De én is sokszor éreztem magányosnak magam gyerekként. Ha az ember nem tudja kibeszélni magából a nagy dolgokat életről, halálról, szerelemről, akkor megtanul befelé élni, ami nem rossz, de van egy önemésztő velejárója, hogy ha nem engedsz ki sok mindent, az elkezd felemészteni belülről. Nekem teljesen más értelemben voltak tabuk az életemben, amikkel meg kellett küzdenem.
Azt hiszem, hogy az én generációmnak az a közös élménye a szüleiről, hogy akarnak ők beszélgetni, csak nem tudják, hogyan is kellene. Ez a kapocs köztem és Vera között, ez a szorongás.
Mi a véleményed: őszinteség vagy kegyes hazugság?
Van egy olyan személyiségvonásom, hogy nagyon nehezen állok ki magamért, és képviselem a saját véleményemet és az érdekeimet. Tudok alkalmazkodni bármihez, akkor is, ha ez pozitív vagy negatív. Ez azt jelenti, hogy kibírok és elviselek dolgokat, ebben tényleg jó vagyok.
Sokszor inkább nem akarok konfliktust, hogy a kettőnk közötti viszony ne sérüljön, vagy olyannak látom a szituációt, hogy nem éri meg több energiát beletennem, ezért elütöm egy kegyes hazugsággal. Civilben ezt viszonylag sokszor csinálom a hiperadaptív személyiségem miatt. Vera ebből a szempontból nem ilyen, mert ő nem hagyja annyiban. A regényben iszonyúan jól érződik, hogy amikor nem mondja ki, akkor is érzik a felnőttek, hogy valamit tud vagy feltételez. Ilyenkor ők zavarba jönnek, felemelik a hangjukat, elterelik a témát, elkezdenek ők hazudozni neki, pedig nem is kérdezte.
Vera egy nagyon tiszta ember, az a fajta igazságérzet, ami megfogalmazódik benne ezzel kapcsolatban, azzal nincs mit tenni, hisz neki ehhez minden joga megvan, azzal semmi rosszat nem tesz, hogy tudni akarja, hogy ő valójában kicsoda, mert ez egy természetes igény, csak valahogy senki nem meri felvállalni, hogy elmondja neki az igazságot. Irigylem Verát, hogy ilyen bátor. Arra jöttem rá, hogy olyan szerepek találnak meg, amikre az adott élethelyzetemben szükségem van, ez is sok szempontból ilyen.
Van kedvenc szereplőd?
Nem kedvenc szereplőnek mondanám, de nagyon szeretem a nagymama monológját.
Ott tényleg az van, hogy megy egy film a fejemben, ahogy látom a nénit beszélni, és olyan szépnek képzelem őt.
Nyilván nincs kedvencem, de mindegyik szereplőnek a fejemben a kinézete az életem valóságos szereplőiből tevődik össze.
Mit adhat ma az embernek ez a darab? Milyen kérdésekre kaphat választ, aki megnézi?
Reményeim szerint több kérdéssel jön ki, mint ahánnyal bement. Én azt szeretem jobban, ha valamit mobilizál odabent, ha valakinek a saját családja eszébe jut, vagy egy olyan élethelyzet, amit csinált és most látja, illetve rájön, hogy ez így nem jó, lehetett volna másképp. Kicsit minden színésznek az az elképzelése, hogy valamit változtatni tud az adott emberen, aki aznap este eljött megnézni. Ez egy megalomán gondolat, de ha nem ezt gondolnám, nem mennék ki a színpadra.
Én azt képzelem, ha tudsz kapcsolódni valamilyen módon a saját életed szereplőihez és felül tudod vizsgálni, tudod-e őket jól szeretni, megmondod-e nekik az igazat, akkor is, ha fáj, ha őszinte vagy magaddal, rá tudsz kérdezni dolgokra, mint egy gyerek: akkor már megtörténhet az, amiért létrejött ez az előadás.
Kiemelt fotó: Gordon Eszter
