E cikkben szeretném bemutatni magam röviden az olvasónak, valamint azon tevékenységeimet, amit önkéntesként végzek az Uccu Roma Informális Oktatási Alapítványnál. Továbbá egy rövid „történelmi összefoglalót” tartanék arról, hogy mi is tulajdonképpen a Porrajmos vagy más néven Samudaripe, és hogy milyen tapasztalataim, érzéseim vannak és voltak az Auschwitzban látottakkal kapcsolatban.
Romákról szóló beszélgetésekben sokszor hallom azt, hogy vannak a „C-típusú cigányok” és vannak a „normálisak”. Vajon tényleg csak ebbe a két kategóriába tartoznának a romák? Nincs semmiféle köztes helyzet, csak a két véglet? Nyilván érezzük, hogy ezek csak ember alkotta kategóriák, melyeket tudatosan kellene leépítenünk. Természetesen valóban vannak olyan egyének, akik a társadalmi normával szembemennek, de ez egyáltalán nem csak a romákra jellemző. Mi mégis hajlamosak vagyunk kategorizálni, fakkokba rakni a tapasztalatainkat, élményeinket, melyek életünk során érnek minket és a személyek, csoportok esetében pedig ez gyakran rosszul is működhet, hiszen találkozva egy olyan emberrel, aki valamely kisebbség tagja, aki épp olyan dolgot csinál, amit a többségi társadalom elfogad, az természetes és megszokott, nem kapjuk fel a fejünket. Na de mi a helyzet a másik oldallal? Ha az egyén eltér a többségi társadalom által elvárt viselkedéstől, akkor azt hamarabb rögzítjük és a csoportot azonosítjuk a hibát elkövetett egyénnel és rásütjük rögtön a bélyeget. Úgy vélem, hogy nem helyes egy kisebbségbe tartozó egyént a tettéért a csoportjával azonosítani, arra vetíteni a személy cselekedetét, mintha mindenki ugyanolyan lenne a csoportban.
Én magam 2019 októberében éppen ezért jelentkeztem mind az Uccu Roma Informális Oktatási Alapítványhoz, mind pedig a Jezsuita Roma Szakkollégiumba, mert szerettem volna szembenézni egyrészt a saját előítéleteimmel, másrészt pedig a roma származásom miatti atrocitásokból következő származástagadásommal. Olyan közegben éltem le életem egyik felét, ahol a romákról, a melegekről, zsidókról és más kisebbségekhez vagy nemzetiségűekhez tartozó egyénekről utálattal lehetett és szükségeltetett is beszélni, ha a csoporthoz akartál tartozni. Csak pár példát említve: „Mocskos románok!” „Utálom a melegeket!”, „Minek vonulgatnak?”, „Na, ott megy egy c-típusú!”. Mármint természetesen, ha te erről másképp gondolkodtál, azzal sem volt gond, de az biztos, hogy abban a közegben fura lettél volna és nem teljes mértékben elfogadott. Sőt, azt feltételezték volna, hogy meleg vagy, ha például kiállsz az LMBTQ-közösség mellett és ezután ez bélyegként rajtad maradt volna. Ez a szűk baráti körömben másképp alakult, de a tágabb csoportokban kimondatlanul is jelen volt.
Itt is látszik, hogy milyen nagy hatással van a csoport viselkedése, véleménye, normája az egyénre. Volt két roma osztálytársam, akiket gyakran ugrattak. Utólag és már akkor is belegondolva borzasztó rosszul érinthették őket mindazon helyzetek, amelyekbe belekényszerültek. Ők ott is hagyták az iskolát végül. Mindezek a szakközépiskola (korábban szakiskola) és a gimnáziumi érettségi megszerzésének időszakához (2014-2019) köthetőek leginkább. A csoportok a félreértések elkerülése okán nem csak az iskolákban voltak jelen, hanem az életem egyéb, más területein is. Viszont ugyanakkor azt is fontosnak tartom megemlíteni, hogy az Ifjúsági Könyvtárban eltöltött idők is kikupáltak. Ott ezekért a gondolatokért, melyek a más egyéb csoportokhoz való tartozás megtartása és az önelfojtás okán jöttek létre, kemény feddés járt. Ugyanakkor támogatást kaptam, elfogadást és megértést. Továbbá tanultam is a hibáimból az útbaigazítások által. Ott kezdtem el megtanulni értékelni magam és elkezdeni vállalni azt, aki vagyok. Egy ideig csak ebben a könyvtári közösségben, de ez később kiteljesedett az életem minden területén. Ezt követően egy nyitottabb és elfogadóbb közegbe kerülve fel mertem vállalni azt, aki vagyok. Ehhez az is kellett, hogy hasonló módon gondolkodó emberekkel találkozzak. Felköltöztem 18 évesen Budapestre és úgy éreztem, hogy bátran lehetek önmagam, nem korlátoz senki és semmilyen csoport, akiknek meg kellene felelnem, hiszen a kutya sem ismer itt. Attól a pillanattól fogva büszkén és bátran vállalom önmagam és a származásom is. Büszke vagyok arra, hogy édesapám részéről roma lehetek.
Mi az Uccunál a cigányokkal szembeni sztereotípiákkal, előítéletekkel küzdünk például úgy, hogy sétákat tartunk a nyolcadik kerületben, vagy éppen játékos módon beszélgetünk iskolákban gyerekekkel a romákról, történelmükről, a velük kapcsolatos előítéletekről, sztereotípiákról, túláltalánosításokról. Jelenleg az egyetemi nyári intézményi szakmai gyakorlatom is náluk töltöm. Nekem az Uccu lett a második családom. Egy befogadó, elfogadó közeg, akik szeretnek és támogatnak engem és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Nem számít sem bőrszín, sem más. Tudást adtak és megtanítottak használni azt, élni vele. Tudást a romákról és más kisebbségekről is, és megtanultam általuk elfogadni magamat és másokat is. Általuk (is) kapuk nyíltak meg előttem. Kapcsolatok, lehetőségek tárháza a nemzetközi szervezeteken át egészen az Európai Parlamentig. Annyi lehetőség és annyiféle kapcsolat, hogy hirtelen először azt sem tudtam, melyikkel kezdjem, mit hogyan akarok, melyik irányba, merre…
Ily módon találtam rá a Phiren Amencára is, akivel már a Nemzetközi Roma Nap alkalmából is volt szerencsém együtt dolgozni egy Political Capital-es projekt által, és most, az augusztus 2-ai megemlékezésen is általuk mehettem ki Auschwitzba egy hétre az International Youth Meeting Centerbe, ahol egy teljes hétig volt alkalmam a népirtásról, holokausztról, rasszizmusról és magáról a gyűlöletről és következményeiről beszélni és hallgatni workshopokat, előadásokat, valamint természetesen a táborokba is nekik köszönhetően volt lehetőségünk ellátogatni.
Az útra mindössze 6 embert választottak csak ki a COVID-19 miatt és én ennek a magyarországi 6 fős csapatnak voltam az egyik tagja. A roma holokauszt révén tehát főként romákról beszélgettünk, az ő történelmükről tanultunk. Több országból voltak résztvevők ezen az egy héten (Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Macedónia, Csehország, Spanyolország, Szlovákia, Románia… stb.), és a többség elmondta, hogy milyen kevés szó esik az iskolájukban a romákról. Nem kapunk elég információt a történelmünkről, a többségi társadalom nem ismer minket és a hátterünket. Csak azokból dolgozik, amiket tapasztalt. A cigányság történelmére vonatkozóan fontosnak érzem elmondani, hogy az oktatási rendszerből fakadó hibának is tekinthető az, hogy nincsen külön szó arról a népcsoportól, amely évszázadok óta velünk él: a cigányokról, vagy az 1971-ben bevezetett elnevezést használva: romákról. Muszáj megismerni mindazt, ami körülöttünk van!
Fontosnak érzem, hogy tudjunk a romák történelméről és arról, amin évszázadokon át keresztül kellett menniük. Az Indiából történő elindulásukról, Európa-szerte való üldöztetésükről, a magyarországi ideiglenes elfogadásukról, majd a Mária Terézia idején megtörtént gyermekelvételeken és mindezen történések kicsúcsosodásaképp majd’ kétszáz évvel később a Porrajmoson át egészen napjainkig. Nagyon mély sajnálatot és keseredettséget érzek akkor, amikor ezeket leírom, mert tudom, hogy az oktatásban sehol sem beszélnek a romákról (eleget és pozitívan) és sokszor még mi romák sem ismerjük eredetünket, mert nem tanítanak erről, pedig fontos lenne! Én az Uccu Roma Alapítványnál és a Jezsuita Roma Szakkollégiumban hallottam először mindezekről. Később pedig már az egyetemen is, valamint a könyvtárakban megbújó romákról szóló könyvek által tanultam róluk, rólunk. Én a fentebb említett történelmi korokból a holokausztot emelem ki, mivel az auschwitzi táborban látottak és hallottak nagyon megviseltek lelkileg és még azóta is a hatásuk alatt vagyok.
A holokauszt kifejezést szoktuk általánosságban használni, amikor a II. világháború alatt végbement népirtásról beszélünk, de természetesen a romáknak is van saját elnevezése erről. Lényegében több is. Ezek az alábbiak: Porrajmos (elpusztítás, elnyeletés); samudaripe (sa: mind, mudaripe: gyilkosság (magyarul talán: mindet legyilkolták/mindenkit megöltek) és kali trash (fekete félelem). Augusztus 2-a a roma holokauszt emléknapja. Ezen a napon mintegy 3000 roma és szintó embert gyilkoltak meg, küldték őket gázkamrákba és a krematóriumok telítettsége miatt az egyik ilyen kamra előtt, a szabad ég alatt estéről reggelre virradóan égették el őket csak azért, mert „mások” voltak és nem tartoztak az „árják” közé.
De vajon kik is azok a cigányok/romák? Na és a szintók? Azt talán sokunk tudja, hogy romák a világon mindenütt vannak és így különböző csoportokat is találhatunk egyes országokon, régiókon belül. Magyarországon 4 nagyobb csoportot szokás megkülönböztetni: romungrók, oláh cigányok, beás cigányok és a szintók (német cigányok). De a többség egyszerűen csak cigányoknak hívja őket/minket. „A romáktól és egyéb, „cigányoknak” tekintett csoportoktól való félelemből és bizalmatlanságból esetenként kialakuló ellenszenvet vagy gyűlöletet összefoglaló néven cigányellenességnek szoktuk nevezni.” (Eternal Echoes).
A cigányellenesség nem „újkeletű” dolog. Már a világháború előtt is létezett. Európába való 13-15. századi megérkezésük sok helyen ellenszenvet váltott ki és üldözni kezdték őket. Ekkor feltehetően javarészt vándorló életmódot folytattak, de a 20. század elejére már többségében letelepedettek voltak. Az évszázados üldöztetés, kirekesztés, megbélyegzés a 20. század elejére már több karikatúrában, publikációban, de a közbeszédben is megjelent. Hol együttérzően (ritkább esetekben), hol pedig szidalmazóan.
A romák ekkoriban több társadalmi rétegen belül is megtalálhatóak voltak. A napszámosoktól a zenészeken át egészen a középosztályig. „Az 1890-es évektől, az európai romák és szintik egyre nagyobb rendőri figyelemmel és ellenőrzéssel szembesültek. A hatóságok a mindennapi életüket és munkájukat érintő szabályokat vezettek be. Az engedély nélkül dolgozó romákat és szintiket megbüntették, a „csavargást” és a „koldulást” büntetendő cselekményeknek minősítették.” (romasintigenocide.eu).
Ezt követően pedig speciális igazolványt is kaptak és külön cigány nyilvántartást is vezettek egyes országok, szigorították a határokon való átlépésüket, 1927-ben pedig kifejezetten a cigányok számára létrehoztak egy ujjlenyomatot is tartalmazó személyi igazolványt és a korabeli rasszista elmélet szerint a cigányok beszennyezték Európa génállományát, mely felfogást a nemzetiszocialisták átvettek és később kényszer-sterilizáció, szegregálás, egyéb orvosi kísérletek alá vetették a cigányokat. Ugyan a náci ideológia szerint a cigányok az indiai árják leszármazottai voltak és a nyelvük is, a romani, az indoárja nyelv egyikének számított, de úgy gondolták, hogy a cigányok az évszázados vándorlások alatt törökökkel, dravidákkal és más népekkel keveredtek és épp ezért az életmódjuk is ennek az oka.
Ezért is tartották fontosnak, hogy megőrizzék a „faji tisztaságot” azzal, hogy a cigányságot is kiirtják. 1935-ben végül a zsidók és „árják” közti házassági tilalmat kiterjesztették a romákra is, majd 1936-ban a szavazati jogukat is megvonták. Végül, ugyanebben az évben pedig „bűnmegelőzés” céljából el is kezdték létrehozni az első cigánytábort, amit Berlin egyik külvárosában, Marzahnban állítottak fel. „A szögesdróttal körülvett lágert kutyás rendőrök őrizték. A körülmények nyomorúságosak voltak: az internált vándorcigányok ezreire két WC és három kút jutott. A nácik hamarosan tucatnyi ilyen tábort állítottak fel (Düsseldorf, Frankfurt, Hamburg stb.). Ezen táborokban a romák látogatót nem fogadhattak, és szociális járandóságaikat is megszüntették. 1938 januárja és májusa között több mint kétezer roma került koncentrációs táborokba Dachauba, Buchenwaldba és Sachsenhausenbe.” (masodikvh.hu).
1940 és ’45 között több százezer romát deportáltak valamely munkatáborba. Csak Buchenwaldban 1942 végén még 9500 cigány raboskodott, de 1945 elejére ez a szám 110 ezerre nőtt. Az áldozatok számát nehéz megbecsülni, de a legtöbb forrás 250 és 500 ezer közé teszi. Sokukkal előfordult, hogy árkokat ásattak velük és belelőtték őket: zsidókat, cigányokat, melegeket, fogyatékossággal élőket egyaránt.
„A vérengzés áldozataira 1972 óta emlékeznek meg világszerte, akkor határozott a Cigány Világszövetség arról, hogy a Pharrajimos, azaz a roma holokauszt emlékére augusztus 2-át nemzetközi emléknappá nyilvánítja. Magyarországon először 1996-ban tartottak megemlékezést. Azért választották ezt a napot megemlékezésképpen, mert 1944. augusztus 2-áról 3-ára virradó éjszaka számolták fel az auschwitz-birkenaui II/E. cigánytábort, kivégezve utolsó 3000 lakóját.” (masodikvh.hu).
Én ezen táborban is voltam. Azért „is”, mert Auscwitzban kettő koncentrációs tábor volt. Az egyik a mai múzeum területén van (Auschwitz I Stammlager (alaptábor)), a másik pedig az Auschwitz-Birkenau haláltábor (Auschwitz II (megsemmisítő tábor)). Lényegében, akit utóbbi helyre szállítottak, nagyobb eséllyel ölték meg rövid időn belül. Ha emlékeim nem csalnak, akkor 3 krematórium működött ezen a területen és igen sok gázkamra. Ezeket a nácik még a felszabadítók előtt felrobbantották, hogy nehogy tudomást szerezzen bárki az ott történtekről. Nekem a szállásról a harmadik Oswiecimben töltött napom vezetett ide, a múzeumi látogatás után egy nappal. De mindent csak sorjában!
Kezdem a megérkezésemmel: ami számomra feszültséget és idegességet okozott, az a tudat, amikor megérkeztünk Lengyelországba és megláttuk az első vasúti sínt. Korábban is eszembe jutott az út során a Holokauszt, de ott erősödött fel igazán. Minél közelebb értünk a helyre, annál jobban éreztem a görcsöt a gyomromban. A vacsora, mellyel vártak minket és a társaimmal lezajlott beszélgetések csökkentették ezen érzetem, de a szobába lépve a fali képek emlékeztettek arra, hogy hol is vagyok. A szobába belépve két ágy volt: jobb oldalon egy és bal oldalon egy. Mindkét ágy fölött lógott egy kép, melyet alább lehet megtekinteni. Az égből hulló bombákkal nehezen tudtam megbirkózni elsőre, de több nap elteltével már észre sem vettem a jelenlétét.
A másnapi, Auschwitz múzeumi látogatás során is a vasútsín kifejezetten erős szorongást okozott. A helyszínre érve, hosszabb várakozási idő után bejutottunk a múzeum kapuján. Bent egy nagy, kapuszerű fertőtlenítő gép fogadott. Két oldalt nyomta egy csapból a permetet ránk, nekünk pedig körbe kellett forogni, hogy mindenhol érjen. Nos, lehet, hogy én voltam és vagyok túlérzékeny, de erről a gázkamrák képei villantak be előttem. A szorongás tovább nőtt. Nem sokkal később egyik társam felvilágosított, hogy készítettek rólunk egy fotót is, amikor bejöttünk. Újabb sokk, újabb nehéz levegővétel, bevillanó képek.
Kis séta után elértünk az „ARBEIT MACHT FREI” (A munka felszabadít) felirathoz, ahol a történelem órán a tankönyvekben és az interneten látott képek, netán filmek ugrottak be először, de ez a látvány kevésbé volt nyomasztó a szögesdrótnál, ami mögött régebben emberek álltak, bezárva és borzasztó körülmények közt élve. Már ha lehet azt egyáltalán élésnek nevezni, tekintettel arra, hogy a gyakori az volt, hogy pár hónap után mentél a gázkamrába vagy az egyik őr vert agyon, vagy épp a krematóriumban égtél el. A különböző lágerekbe lépve egyre nagyobb és nagyobb szomorúság fogott el. Az egyik helyen a sírást kellett visszatartanom, amikor megláttam az emberek levágott hajcsomóit tonnaszámra. Ezen a helyen érthető okokból tilos volt fotózni. Egy másik terembe érve azokról az emberekről láthattunk fotókat, akik rabok voltak ott, megint egy másikban pedig filmet vetítettek arról, hogy hogyan is éltek az emberek a világháború előtt. Udvaron játszó gyerekek, felnőttek. Mindenki boldog volt akkor… Itt is közel kerültem ahhoz, hogy elsírjam magam több társammal együtt; főleg, hogy előtte az ott meghalt gyermekek és felnőttek ruháit, elkobzott táskáit, holmijait láttam.
Rossz nagyon most ez a visszaemlékezés, mert félelem és szorongás fog el újra. Mennyi ártatlan ember halt meg, csak azért, mert egy aktuális hatalom úgy gondolta, hogy ártanak az „árjáknak”. Láthattam a helyeket, ahol feküdtek, az ágyakat, a mosdót (nem lehet annak nevezni, de nincs rá szó, amivel le tudnám írni azt a látványt), valamint az akasztófákat és kivégzőhelyeket, ahol többen halálukat lelték, mindezeket képekkel mellékelve, csak hogy jobban el tudjuk képzelni… Az utolsó láger a cigány láger volt, ahol végigolvashattuk a róluk szóló országonkénti eseményeket, valamint az elhunytak neveit végig az egyik falon. Borzasztó volt mindezeket látni, de ami ezután jött, arra nem készültem fel eléggé. Beléptünk a lágert elhagyva az ott még épen maradt krematóriumba. Furcsa szag volt lent a többiek elmondása szerint. Én nem éreztem semmit belőle, mert maszk volt rajtam, de a fekete falak és a falba körömmel bevésett Dávid-csillag beszéltek helyette. Ahogy egyre bentebb mentünk, egyszer csak megakadt a szemem a két, egymás mellett álló hatalmas nagy kemencén.
A fejemben hallottam a sikolyokat, láttam magam előtt az embereket, amint beteszik őket a kemencébe és elégetik. Sírnék… sírnék most is, de inkább nem teszem. Gombócot érzek a torkomban, ha belegondolok, hogy mennyi-mennyi ártatlan embernek kellett ebben a pokolban szenvednie. Ahogy ezeket a sorokat írom, élesen, jól kivehetően látom magam előtt mindezt. A sok film, történelem óra, képek, melyeket ott láttam, az egész lepergett előttem akkor is és most is. Mint egy film, forog. De bárcsak vége lenne… Minden kis zajra megijedek és úgy érzem, hogy nem bírom mindezeket leírni, de jó, hogy ezt megteszem, mert így kiírom magamból a fájdalmat, a szomorúságot. Erősen vizuális típus vagyok és emiatt talán nehezebben is megy a feldolgozása a látottaknak. Kijőve a krematóriumból még utoljára visszanéztem a kéményére. Nehezen észrevehető maga a hely, mert a földbe van ásva félig és szinte csak a kémény látszik ki. Egy nagyobb dombnak tűnt arról az oldalról, ahonnan bementünk.
Ennyi. Vége a sétának és elhagyhatjuk a múzeumot. Emlékszem, hogy aznap többször is egymást támogatva mentünk a szobatársammal. Jó érzés volt tudni, hogy nem vagyok egyedül és ott vagyunk egymásnak támasznak. Részemről az ott töltött idő alatt egy testvéri szeretet alakult ki irányába. Minden pillanatot együtt éltünk meg, együtt mentünk szinte mindenhová. Barát és testvér ő egyszerre nekem. Azt éreztem, hogy számítunk, és fontosak vagyunk mi, romák is. Nem számít a bőrszín, sem az, hogy melyik országból jössz! Ember vagy és az tesz téged még inkább azzá, hogy másokkal is emberhez méltó módon viselkedsz, oly módon viszonyulsz hozzájuk! A szeretet, a kedvesség, a tisztelet, az odaadás az, ami fontos és ami összeköt. Egyek vagyunk, egyenlőek vagyunk, és ami az egyik legfontosabb: EMBEREK vagyunk! Emberek, akik tudnak sírni, akik minden érzelmüket ki tudják fejezni nemtől függetlenül. Mert igen, egy férfi is sírhat. Igen, nekünk is lehetnek érzelmeink. Emberek, érző lények vagyunk mindannyian. Így kell tekinteni a másikra is.
Az auschwitz-birkenaui tábor, ahová másnap mentünk, ugyanolyan nyomasztó volt. Ráadásul a rettegett vasútvonal is oda futott be, így az érzelmek a triplájára nőttek: szögesdrót, vasút, barakkok, nyomasztó épület… Sok volt egyszerre, de még csak be sem léptünk a kapun. Láthattuk az ágyakat, ahol feküdtek szegény, ártatlan emberek. Láthattuk a „mosdót”, ami egy másik barakkban volt és ami annyiból állt, hogy egy betontömbbe vájt, szorosan egymás mellett lévő lyukakra ülhettek az emberek, egymás mellé és egymásnak háttal is.
Hatalmas, a múzeum területénél 20-szor nagyobb területről beszélünk. Nehéz ezt így leírni, de körülbelül a Városligettel megegyező méretű területről van szó. Talán nem sokkal kisebb annál. Nem tudtuk körbejárni teljesen, mert arra nem volt idő, de amennyit láttunk, az elég is volt. Az egyik vagon, amin bevitték az embereket, azóta is ott áll. A megemlékezés előtt a gázkamrákban megölt és az előtt élve elégetett emberek hamvai azóta is ott nyugszanak. Emlékükért és poraikért, lelkeikért tiszteletünket tettük, majd négy lány elénekelte a cigány himnuszt (Gelem, Gelem), miközben mi egy kört alkottunk a hamvak közelében. Na, ez volt az a pont, ahol elsírtam magam és szinte minden feszültség és szorongás kitört belőlem.
Hálás vagyok azért, hogy ide eljuthattam és a megemlékezés alatt is még sikerült elpityerednem, de természetes dolog ez! Büszke vagyok arra, aki ma vagyok: a 21 éves, roma származású, egyetemista srácra! Büszke vagyok a származásomra és büszke azért, mert engem és egy másik magyarországi barátomat érte az a megtiszteltetés, hogy az izraeli nagykövetség koszorúját vihettük el az emlékhelyig, mögöttünk a képviselettel. Számomra ez nem csak a roma áldozatok előtt volt egy tiszteletadás, hanem a zsidók előtt is és mindenki más előtt is, aki e borzalmakat átélte.
Én 6 napig tartózkodtam Auschwitzban és azalatt mindvégig erről beszélgettünk, igyekeztünk feldolgozni a látottakat. Azt hittem, hogy nekem az elég volt erre, de ezen sorok írása közben rájöttem, hogy nem, ezt egy darabig biztosan nem fogom tudni feldolgozni, sok idő kell! Amíg élek, emlékezni fogok a látottakra és másoknak is beszélek róla, mert fontos, hogy erről tudjunk, és emlékeztessünk másokat is erre, hogy ilyen még egyszer ne fordulhasson elő!
Az ott töltött napokon különböző csoportos foglalkozások voltak, ahol a népirtásról, a romákról, a holokausztról, ezek kialakulásának körülményeiről beszélgettünk, tanultunk és több más területen is ezen támákban informáltabbak lettünk. Ezekben minket trénerek segítettek, akik az angol nyelvi szinteknek megfelelően (lévén, hogy Európaszerte voltak jelen roma fiatalok itt) külön csoportba osztottak be minket és akik egyben mindezekről tanítottak is bennünket angol nyelven. Ugyanők segítettek abban, hogy az ott átélteket feldolgozzuk. Nagy szerepük volt nekik a teljes 6 napon keresztül. Ezúton is köszönöm nekik mindannyiunk nevében!
Dikh he na bister! (Nézz, és ne felejts!)
Képgaléria:
Felhasznált irodalom:
Péter Attila (i.é.): A roma holokauszt – Második világháború. Cikk.
Elérhető: https://www.masodikvh.hu/erdekessegek/haborus-bunok/3161-a-roma-holokauszt
Matthew Kott (2019): Bevezetés a roma népirtás történetéhez. Cikk.
Elérhető: https://www.eternalechoes.org/hu/for-the-classroom/introductory-articles/the-romani-genocide
Dupcsik Csaba: A Magyarországi cigányok és romák a hétköznapi és tudományos diskurzusok tükrében. In. Szociológiai tanulmányok 2018/1. MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, Budapest. 81-119.
Elérhető: https://szociologia.tk.hu/uploads/files/2018/dupcsik_roma.pdf
Roma Sinti Genocide (i.é.): Az európai romák és szintik sorsa a holokauszt idején. A: A romák és szintik a második világháború előtt. Cikk.
Elérhető: https://www.romasintigenocide.eu/magyar/pdf-m/MagyarAI.pdf
