Manapság a világtörténelem során először tapasztaljuk meg, milyen érzés konstans információtelítettségtől szenvedni. Az állandó internetelérés korában külön meg kell tanítani magunknak, milyen hírforrások számítanak megbízhatónak, mennyi időt töltsünk az olvasásukkal, és mikor éri meg inkább kerülni őket. A világ eseményeihez annyira egyszerűen hozzáférünk, hogy már inkább az számít tudatos döntésnek, ha le akarunk maradni róluk. Erről az információbőségről viszont valószínűleg álmodni se mertek a korábbi résztvevői annak a hosszú útnak, amit a kommunikáció és a hírközlés az évszázadok alatt bejárt.
Ha belegondolunk, hogy maga az emberi kommunikáció is azért alakult ki, hogy társainkkal új ismereteket közölhessünk, beláthatjuk, hogy a hírközlés gyakorlatilag elengedhetetlen feltétele a közösségben létezésnek.
A jelen antropológusai a világ minden táján élő – zulu, mongol vagy polinéz – elszigetelt közösségekben megfigyelték, hogy bevett szokásuk a távoli tájakról hazaérkező utazókat körbefogni, és kikérdezni őket élményeikről, az általuk meglátogatott helyről. Bár ez is tud létfontosságú lenni a közösség szempontjából – például ha az utazó háború vagy közelgő természeti csapás előjeleiről számol be –, a kérdezgetőket ilyenkor inkább a kíváncsiság és tudásvágy vezérli. Ugyanez a hozzáállás köszön vissza a modern ember hírfogyasztási szokásaiban is: nem csak azokról az eseményekről szeretünk tájékozódni, amik közvetlenül befolyásolják mindennapjainkat, a tevékenység ugyanúgy betölthet szórakoztató, tudásszerző funkciót is.
Ha viszont a múlt emberei a saját életüket közvetlenül érintő információkat szerettek volna hallani, tanácsosabb volt egymással megosztani ismereteiket. Az írástudás általánossá válása előtt a hírek leginkább személytől személyig, szóbeli kommunikáció útján terjedtek. Nem csoda tehát, hogy a közösségi terek – a hellén városállamok agórái, az ókori Róma Forumja vagy a kora középkori iszlám mecsetek – a világ minden táján az információcsere fő központjainak számítottak.
A hírközlés azonban mégis gyakorlatilag a tömegkommunikáció szinonimája, ezért a fogalom fejlődését is abból mérhetjük fel, hogy adott történelmi korszakokban ehhez milyen technológiai eszközök álltak rendelkezésre.
Ennek első lépése, a papír feltalálása közismerten az ókori kínai civilizáció aranykorához köthető. A 7-9. században a T’ang-dinasztia uralkodói már papírra nyomtatott formában adták ki közleményeiket az udvarbeli elit tagjai számára. A 11. században ugyanitt készítette el Pi Sheng iparosmester a gutenbergi találmányhoz hasonló betűnyomdáit. Ezt viszont a kínai kultúra nem tudta különösebben kihasználni, írásjeleik sokfélesége és hasonlósága miatt. A 13. századi Koreában is alkottak ehhez hasonló fémkockákat, de végül Johannes Gutenberg német feltaláló 1439-es nyomdaeszköze volt az, ami elhozta a világtörténelem egyik legfontosabb kulturális változását.
Ezt követően persze még idő kellett ahhoz, hogy a könyvnyomtatás valóban megváltoztassa az emberiség életét.
A kora újkorban továbbra is túlnyomóan szóban közölték a híreket: a köznépnek szerzetesek, utazók meséltek ismereteikről, az európai nagyvárosokban pedig az arab kultúrából átvett kávéházak váltak az információcsere fórumává. A könyvnyomtatás elterjedése azonban hamarosan elhozott egy semmihez sem fogható kulturális változást, ami ezúttal valóban a társadalom nagy részét érintette. Alapjaiban megváltoztatta és egyre szélesebb köröknek elérhetővé tette a tudományt és a művészeteket, megalapozta a közoktatás elterjedését és ezzel kiszorította az analfabetizmust. Kialakult, majd az évszázadok alatt többségi társadalommá is vált az az írni-olvasni képes réteg, aki növekvő tudásvággyal fordult a világ felé, szívesen olvasott volna annak mindennapi eseményeiről.
Ezzel párhuzamosan a világ is kinyílt az emberek előtt. Egyes nézetek szerint már ezt a korszakot tekinthetjük a globalizáció korai szakaszának, az európai felfedezők útjai miatt. Az újonnan létrejött kereskedelmi útvonalak révén a világ minden táján élő közösségek kerültek összeköttetésbe, lassan egyre több lehetőség nyílt arra, hogy az eltérő kultúrák megismerjék egymást és hatással bírjanak egymásra. Egy ilyen környezetben a műveltebb réteg szórakoztatónak, a rendszeresen utazók pedig egyenesen létfontosságúnak tartották, hogy tisztában legyenek a távoli országok napi eseményeivel.
Erre az igényre adott választ a világ első újságja, a Gazzetta di Venezia. Velence a korban virágzó kereskedelmi központ volt, számos kultúra találkozási pontja, ahol a világ minden részéről futottak be történetek és hasznos információk. A 16. század elején a lakosok ezeket a híreket kezdték el összegyűjteni, és még kézzel írt formában újságként árusítani a náluk megforduló kereskedőknek. A lap nevét az olcsó áráról kapta: gazeta de la novita-ként, azaz filléres hírekként emlegették. Hasonló lapok később Európa-szerte megjelentek, a mai újságok közvetlen elődjeként.
Az információáramlás felgyorsulása, az írni-olvasni tudó közönség növekedése új kihívás elé állította az uralkodó hatalmakat is.
A premodern korokban a világ minden táján magától értetődő volt, hogy az államműködésről szóló információkat csak a hatalom megbízottjai terjeszthetik. Már az ókori Egyiptomban kiterjedt hírnökszervezetre bízták rá a fáradó rendelkezéseinek kihirdetését. Rómában Julius Caesar különös figyelmet fordított arra, hogy dicsőséges tetteinek beszámolói eljussanak a köznéphez. Dictatorrá választása után arról is rendelkezett, hogy a senatus napi tevékenységéről a közterek kőtábláin lehessen informálódni. Ezekből a közleményekből a leggazdagabbak kézzel másolt példányt is hazavihettek. A középkori európai falvakban a királyi törvényeket a piactereken hirdették ki, de a vietnami, indiai vagy nyugat-afrikai kultúrában is tudomásunk van külön hírközlő személyzetről, akik közvetlenül az uralkodó befolyása alatt álltak.
A kommunikációs és hírközlő csatornákat azonban az újkor találmányaival már nem volt ilyen egyszerű ellenőrizni. Az európai monarchiákban ezért vezettek be szigorú cenzúrát: a nyomdagépek csak királyi vagy egyházi ellenőrzés alatt működhettek Franciaországban, Spanyolországban és Nagy-Britanniában is. Bevett szokás volt az is, hogy az információcseréhez elengedhetetlen postaszolgálatot teljes királyi ellenőrzés alá vonják.
A belföldi hírek ellenőrzése miatt a 17. század legelején megjelenő sajtótermékek még többnyire a külföldi hírekre fókuszáltak. Az első nagy-britanniai nyomtatott újság, az egyoldalas Corante – melynek legkorábbi fennmaradt példánya 1621-ből származik – a Newes from Italy, Germany, Hungarie Spaine and France alcímet viselte, mert ezekből az országokból fordított le rövid beszámolókat. Láthatóan volt már igény az ilyen lapokra, hiszen több száz példányt nyomtattak belőle, versenytársa azonban nem sok akadt a szólásszabadságot akadályozó törvények miatt.
A velencei gazette angol megfelelői inkább politikamentes hírekről számoltak be: bűnesetekről, szenzációkról, akár kitalált természetfeletti eseményekről. A nyomdákat cenzúrázó Licensing Act-et 1695-ben törölték el; ettől fogva belföldi ügyekről is írhattak az újságok, és a sajtóipar végre kialakulhatott az országban. Az országban a kezdetektől megjelent az a szokás, hogy az objektív hírek mellett véleménycikkeket is közöltek, amik a kor híres íróinak, például Daniel Defoe-nak vagy Jonathan Swiftnek a tollából is gyakran származtak. Teljes sajtószabadságról viszont még mindig nem beszélhetünk. A kormányok súlyos adóztatásokkal próbálták visszafogni az újságokat, amik ezért csak korrupció vagy politikai kapcsolataik révén tudtak fennmaradni.
Franciaországban az 1789-es Emberi és polgári jogok nyilatkozatának XI. cikkelye garantálta a szólásszabadságot, eltörölve azokat a korábbi rendelkezéseket, melyek akár halálbüntetéssel is fenyegették a hatalmat bíráló pamfletek készítőit. A városokban itt is rövid idő alatt virágzott fel a sajtóipar: hat hónap alatt körülbelül 1500 új lap indult el az országban. Hozzájuk kötődik az első hírügynökség létrejötte is. 1835-ben Charles-Louis Havas megalapította az Agence Havas-t, azzal a céllal, hogy ezeknek az újonnan alapult szerkesztőségeknek híreket gyűjtsön és osszon szét.
Az USA-ban a sajtó működéséért nem kellett ilyen harcokat megvívni, hiszen a szólásszabadság is része volt azoknak az elveknek, amik mentén az ország állami kereteit létrehozták.
Jelentős szerepet játszott az amerikai média felvirágzásában – majd később a huszadik századi globális monopolhelyzetében –, hogy már a 1787-es alkotmányban rögzítették a szólásszabadság elvét. Az ország városaiban nagy számban elinduló lapokat a kor új találmánya, a távíró segítette: egymással folyamatos kapcsolatban álltak, így a tájékoztatást országos szinten tudták végrehajtani. Itt a fő hírügynökség az 1846-ban megalakult New York Associated Press volt, melyet, Európával ellentétben, még a postaszolgálatok hírcenzúrája sem akadályozott. Az országban arra is lehetőség nyílt, hogy a bevándorlók saját anyanyelvükön publikálhassanak lapokat – legalábbis az első világháborúig. Ekkor viszont a német nyelvű lapok ellenséges hangneme miatt új törvényt hoztak, melynek értelmében minden háborúval kapcsolatos cikket le kellett fordítani angol nyelvre is. Ez az idegen nyelvű lapok jelentős visszaszorulásához, majd 1950-re gyakorlatilag a megszűnésükhöz vezetett.
A magyar sajtó elindulását sokáig akadályozta a 18. századi Habsburg Birodalom cenzúrája.
A latin nyelvű kiadványok mellett Pozsonyban 1780-ban adták ki a Magyar Hírmondót, az első magyar nyelvű újságot, majd 1787-ben indult el az első hosszú életű, 1834-ig működő lap, a Magyar Kurir. A korban Széchenyi István és Kossuth Lajos is indított pár szám erejéig sajtótermékeket, majd az 1848-as forradalommal kimondott sajtószabadság indította el igazán a hírlapéletet. A szabadságharc leverése után az egyetlen engedélyezett lap a Pesti Napló volt, a kiegyezés után viszont nagy számban jelentek meg újságok a városokban.
A sajtótörténeti témában íródott A History of the News szerzője, Mitchell Stephens szerint több feltételen is múlik az, hogy egy újság rendszeres megjelenést élhessen meg. Legyen a tömeg számára elérhető, minden számban többféle hírről számoljon be, illetve állandósuljon a címe és a kinézete. A kora újkori velencei gazette-k ennek még nem feleltek meg, a 19. századra azonban már minden feltétel biztosítottá vált, a folyamatosan fejlődő technológiának, új találmányoknak köszönhetően.
Az 1880-as évektől kezdve fényképek is illusztrálták a cikkeket, a gőzgépes nyomdagép 1910 körüli feltalálása pedig már valóban tömeges nyomtatást tett lehetővé. Az újságok már ekkor is inkább a megjelenített reklámokból tartották fenn magukat, egyre több vállalkozás látta be, hogy megéri hirdetéseit a helyi lapokban közölni. Kialakult az újságírói szakma, a riporterek az események helyszínére lettek kiküldetve. Ez hamarosan magával hozta a sajtótájékoztatók megjelenését is, hiszen az állami szervek és a vállalatok inkább maguk fogalmazták meg hivatalos álláspontjukat a velük történt eseményekről, ezzel távol tartva a kellemetlen kérdéseket feszegető riportereket.
Az újságok elterjedése alakított ki egy általános érdeklődést a társadalomban a napi hírek iránt. Ezért a rádió feltalálásakor már magától értetődő volt, hogy adásaiban híreket fognak sugározni. Az első rádióprogram 1920. augusztus 31-én indult el Detroitban, a 8MK állomáson. Az ezt követően gyors tempóban elinduló rádióállomások azonban már nem élvezhették ugyanazt a szólásszabadságot az USA-ban, mint annak idején az újságok. A huszadik század háborúi és szélsőséges eszméi miatt talán nem is csoda, hogy külön rendelkezés szólt arról, hogy a szövetségi kormány ellenőrzése alatt álljanak, így csak általuk jóváhagyott híreket közöljenek.
A rádiózás gyorsan tett szert komoly népszerűségre: a 20. század első felében a hírközlés fő médiumának számított.
A hírek közlési stílusa is ehhez az új felülethez alkalmazkodott: a rádióbemondók már jóval rövidebb, egyszerűbb stílusban kommunikáltak, mint az újságcikkek szerzői. Így alakultak ki azok a rövid hírblokkok, amiket az első mozgóképes hírek megalkotásánál is alapul vettek, és amiket mai napig láthatunk a tévécsatornákon. 1910-1960 között, mielőtt még a háztartások széles körében elterjedhetett volna a televíziózás, népszerű időtöltés volt moziba járni tájékozódás céljából. Ekkoriban pár perces, dokumentumfilmhez hasonló kisfilmeket szerkesztettek a világ eseményeiről, így a történelemben először az emberek mozgóképen láthatták a világot formáló eseményeket. A hírközlés ezen formájának már volt egy egyértelműen szórakoztató szempontja, ami ma is visszaköszön a tévéhíradók infotainment stílusában.
A televízió technológiájával az 1920-as évektől kezdve kísérleteztek, az első széles köröknek szóló tévéadás pedig az 1940-es években került sugárzásra.
Ez volt Lowell Thomas híradása az NBC-n, amely tulajdonképpen egy rádióadás tévében szimultán leközlése volt. Magyarország területére először egy 1946-os kiállítás kereteiben juthatott televízió-készülék, az első hazai csatorna, a Magyar Televízió pedig ezután nem sokkal, 1954-ben kezdte el sugározni adásait. Közismert, hogy az állami televíziókon túl más csatornák a rendszerváltásig nem voltak elérhetőek hazánkban, de fontos azt is megemlíteni, hogy a nyugati országokban sem volt ennél sokkal szabadabb a hírközlés lehetősége.
Az USA-ban sokáig oligopóliumot élvező pár nagy tévécsatorna ugyan kereskedelmi jellegű volt, de egyértelműen olyan szoros állami kapcsolatokkal rendelkezett, mint pár évtizede a rádióállomások. 1980-ban hozott el forradalmi váltást az atlantai Cable News Network, azaz a CNN elindulása, ami a világ első nonstop hírközlő tévécsatornája volt. Az 1990-es években sorra robbantak be mellé további csatornák, az évtized során pedig az internet is egyre elterjedtebbé vált.
Az internet hozta el a legutóbbi forradalmat a hírközlésben.
Az eddig nyomtatott újságok pár év leforgása alatt mind létrehozták saját honlapjukat, ahol ugyancsak megosztották cikkeiket, majd hamarosan fő profiljukká is tették az online hírközlést. A közösségi média térnyerését pedig úgy is értelmezhetjük, hogy az újságírás szakmájának csökkent a relevanciája. Már nem csak tőlük szerezzük meg ismereteinket a világ eseményeiről, hanem bárki kiposztolhatja a saját tapasztalatait és véleményét, akár képekkel, videókkal illusztrálva, a világon bárki adhat számunkra új ismeretet. Gyakorlatilag visszatérünk ezzel ahhoz az évszázadokkal ezelőtti felálláshoz, amikor egy falu vagy törzs tagjai egymást kérdezgették a hírekről – épp csak az egész világot értelmezve egy nagy közösségként.
Felhasznált források:
https://unfold.pr.co/181121-a-brief-history-of-news-publishing
https://www.universalclass.com/articles/writing/journalism-a-brief-history.htm
Kiemelt kép: Unsplash
