Miután a fél világot gyarmatosítottuk és kulturálisan homogenizáltuk, hogyan szabad viszonyulnunk a néhány megmaradt népcsoporthoz, amelyek a civilizáció peremén, a modern világtól elszigetelten élnek?
Amikor a Föld népességének sokféleségére gondolunk, valószínűleg eszünkbe jutnak képek a civilizációtól elszigetelt, elmaradott körülmények között élő törzsekről és népcsoportokról is, a világ minden tájáról. Azt viszont már nehéz lehet elképzelnünk, hogyan sikerülhetett ezeknek a közösségeknek évszázadokon keresztül kivonniuk magukat a körülöttük zajló eseményekből. Mit kezdhet egy állam azzal, ha él a területén egy csoport, amire semmiféle befolyása nem terjedhet ki? A saját érdekükben is nyitnia kell feléjük, vagy tartsa tiszteletben az izoláltságukat?
Nehéz meghatározni, hány ilyen törzs élhet világszerte – eleve paradoxon arról becsléseket hozni, hogy mit nem tudunk. Mégis, jelenleg körülbelül százra tippelhetjük számukat, a létezésükről pedig általában szomszédos törzsek beszámolóiból vagy légi felvételekből szerezhetünk tudomást. És ha a témáról esőerdőkben élő őslakosokra asszociálunk, az nem is áll távol a valóságtól, hiszen a legtöbbjük az Amazonas területén él: többek között Bolívia, Ecuador, Peru, Venezuela és főként Brazília területén. Ugyanakkor találkozhatunk ilyen közösségekkel Új-Guineában és az indiai Északi-Szentinel-szigeten is.
Ezek a csoportok ma már nem a szó szoros értelmében izoláltak, nem állíthatjuk, hogy semmilyen információval nem rendelkeznek a külvilágról. Legtöbbjük időnként kapcsolatba lép a szomszédos törzsekkel, szükség esetén az adott állammal is, amely területén élnek. Tudnak a körülöttük lévő többségi civilizációról, és önkéntesen zárkóznak el tőle, ezzel együtt pedig a nemzetközi politika mindennapi rendszerétől is igyekeznek távol maradni.
Az elzártság felfüggesztéséhez valamilyen meghatározó eseménynek kell történnie – hasonló egy 2014-es eseményhez, amikor ugyanis a brazil-perui határon élő, pano nyelven beszélő közösség három tagja kereste fel az őslakosokkal foglalkozó brazil nemzeti alapítványt. Segítségért fordultak feléjük, mivel drogkereskedők támadták meg őket. Bár ez volt az első alkalom, hogy kapcsolatot létesítettek a külvilággal, ezek szerint már tudták, hogy odakint is létezik társadalom, akiktől támogatást is remélhetnek.
Ugyanakkor a feléjük kezdeményezett kapcsolatra legtöbbször visszautasító válaszuk van: legismertebb az indiai szentineléz népcsoport elzárkózása, akik minden idegen jelenléthez agresszíven viszonyulnak, legyen az egy szomszédos törzs vagy a modern civilizáció képviselői. Bár a történelem során sok hajós és kutató próbálta felvenni velük a kapcsolatot, mai napig szinte semmit nem tudunk az életmódjukról. Elzárkózásuk olyan mértékű, hogy az indiai hatóságoknak is autonóm területként kell viszonyulniuk az Északi-Szentinel-szigethez.
Nekünk fel kell-e keresnünk őket?
Ez a kérdés a posztkolonialista nemzetközi berendezkedés dilemmája: miután a fél világot gyarmatosítottuk és kulturálisan homogenizáltuk, hogyan szabad viszonyulnunk ehhez a pár megmaradt népcsoporthoz? Lehet-e ezt jó szándékkal és pozitív eredményekkel csinálni, vagy ugyanolyan kolonizációs törekvésnek számít, ha a nyugati alapú nemzetközi rendszerbe berángatjuk őket?
A civilizáción kívüli törzseknek alapvető emberi joga, hogy külső befolyás nélkül élhessenek. Beláthatjuk, hogy megalapozott ilyesmit deklarálni. A külvilág hirtelen betörése megingatná a közösség eddigi belső egyensúlyát, hatást gyakorolna kultúrájukra és az évszázadokig fenntartott identitásukra. Nagy valószínűséggel konfliktusok sorát hozná el, nem is beszélve az egészségügyi kockázatokról, hiszen könnyen érhetik őket olyan betegségek, melyekre nincsen immunitásuk. A brazil hatóságokat felkereső törzs képviselői is elkapták az influenzát, és bár kaptak orvosi ellátást, így is fennállt a veszélye, hogy hazatérve megfertőzhetik a társaikat. Még rosszabbul jártak a Nunak törzs tagjai, amikor Kolumbia 1981-ben felvette velük a kapcsolatot: a közösség fele légzőszervi betegségekben vesztette életét, és az ő területüket is drogkereskedők foglalták el, akik nyomorúságos életkörülményekbe kényszerítették őket. Azt megbecsülni sem tudjuk, hány törzs létezhetett még, amit teljes mértékben kiirtott a többségi civilizáció külső befolyása, ilyen vagy olyan formában.
Emiatt sokak szerint bármilyen kapcsolatfelvételi kísérlet alapvetően sértené a közösség jogait, és kultúrájuk tisztelete egyenlő a békén hagyásukkal. Nyitva kell hagyni a lehetőséget arra, hogy segítséget kérhessenek az államtól, ugyanakkor a kezdeményezést érdemes nem erőltetni. Az értük felelős államok is gyakran hoznak ilyen jellegű törvényeket, bár a gyakorlatban nehéz betartani a közösség érintetlenül hagyását. Területük áldozatul eshet nyersanyag-kitermelésnek, erdőirtásnak, mezőgazdasági művelésnek, orvvadászatnak, illetve a keresztény misszionáriusok is máig célpontjuknak látják ezeket a közösségeket.
Olyan vélemények is vannak, melyek szerint nem általános elveket kell hozni, sokkal inkább az egyes törzsek helyzetét kell vizsgálni a döntéshez. Milyen segítségre van szükségük, mennyi tudásuk van a mi civilizációnkról, milyen veszéllyel jár számukra a kapcsolatfelvétel? Fel tudjuk-e keresni őket a működésük befolyásolása nélkül? Kétségtelen, hogy a felhalmozott tudásuk megismerése hozzáadhatna a világ orvosi és biológiai ismereteihez éppúgy, mint a kulturális antropológiához. A tudomány nevében érdemes volna nyitnunk feléjük, és ha ezt fokozatosan, kellő tisztelettel és körültekintéssel csináljuk, elkerülhetjük a fent említett kockázatokat.
Világunk ráadásul túlságosan bonyolult és összetett ahhoz, hogy egy közösség teljes mértékben kivonja magát a történései alól. Egy természeti katasztrófa vagy háború esetén az állam felelőssége lesz biztonságba helyezni őket – ehhez azonban ismernie kell a működésüket, szükséges egy megalapozott kapcsolat a két fél között. Ezért hosszú távon előnyösebb volna egy kontrollált kontaktusra törekedni. Ez nem feltétlenül igényelne rendszeres kommunikációt vagy bármilyen kötelezettséget az állam felé, csak azt biztosítaná, hogy ezek az emberek ne legyenek magukra utalva problémáikkal. A brazil Fundação Nacional do Índio, azaz indián népcsoportokkal foglalkozó nemzeti alap is ennek érdekében jött létre. Az alap védőoltások formájában egészségügyi segítséget nyújt, és a felmerülő konfliktusok megoldásában is aktív szerepet vállal. A kapcsolattartás korlátozott formája sok törzsnek is szimpatikus lenne, akiknek előnyük származna kereskedelmi kapcsolatokból vagy az állam közvetlenebb védelmezéséből, ugyanakkor továbbra is megtartanák a távolságot a modern civilizációtól.
A civilizáción kívül élő közösségek jogi helyzete jelenleg nem csak elméleti kérdés. A törvényben kimondott védelmüket azonban az állam sokszor nem tudja vagy akarja garantálni: nem érik valódi szankciók az izolációjuk megsértőit, sőt, olykor maga az állam hoz intézkedéseket a területük gazdasági felhasználásáról – bányászatról, nyersanyag- vagy fakitermelésről. Világszerte veszélyeztetett helyzetben vannak ezek a közösségek, és valószínűleg éppolyan hátrányos helyzetbe kerülnének, ha megpróbálnának jobban beilleszkedni a többségi társadalomba. A kérdésben a nemzetközi szervezeteknek sincs erős kikényszerítő hatalma: az egyes országoknak és a teljes társadalomnak kellene felismernie, mennyire sérülékeny csoportokról van szó.
Felhasznált források:
