Kellerwessel Klaus verse

f21.hu 2020. júl. 29. 0 4

A pályakezdők és a rendszeresen publikáló szerzők részére az f21.hu elindította Kortárs rovatát. A cél megjelenési lehetőség biztosítása, ahol kizárólag a szövegek értékére helyezzük a hangsúlyt, erőteljes nemet mondva ezzel az ismertség alapján történő publikációkra.

Ezúttal Kellerwessel Klaus versét olvashatjátok.


am mizu?

semmi különös, csak azt vettem észre magamon, hogy kezdek egyre könnyebben megnyílni az emberek előtt, bár még mindig azon görcsölök, hogy tényleg kíváncsiak-e rám, ezzel valószínűleg anyám kényszeres ragaszkodását akarom túlkompenzálni, aminek az eredete egy fontos személy elvesztése gyermekkorban, ami ahhoz vezet, hogy annyira retteg kapcsolatainak elvesztésétől, hogy elveszti minden kapcsolatát, ehhez hasonló paradox viselkedésminták rám is jellemzőek, például ha laza vagyok, nem görcsölök azon, hogy laza vagyok-e, és tényleg laza leszek, de ha görcsölök, hogy nyomorék vagyok, akkor nyomorék leszek, amitől meg még jobban görcsölök, és ez a két öngerjesztő hiedelem váltogatja magát percrőlpercre, néha még mondaton belül is, ez a borderline szindrómások kórtörténetében igen gyakori, és bár eddig a mániás depresszióra gyanakodtam, mégiscsak a borderline valószínűbb, ez megmagyarázná józsefattila iránti féktelen szimpátiámat is, de nem akarom túlságosan mélyreásni magam a dologban, ígyis betegesen sokat foglalkozok a lelki egészségemmel, a múltkor is majdnem bebeszéltem magamnak, hogy hipochonder vagyok, de tudatalatt ragaszkodom is valamilyen pszichés betegséghez, mert a társadalom belémverte azt a romantika zsenikultuszában gyökerező káros és megalapozatlan hiedelmet, miszerint minden művésznek kell valami idegbaj, és én művészként akarom definiálni magam, mert nem hiszem el, hogy a műveim nélkül is szerethető vagyok, ők a kezeim, amikkel megragadom a nép húsos tőgyét, és szeretetet facsarok ki belőle, ez valószínűleg kisgyerekkori figyelemhiányban gyökerezik, ami nem ritka apa nélkül felnőtt gyerekek esetében, ahogy apa nélkül felnőtt gyerekek sem ritkák a művészek között, de a műveim többségét meg se mutatom másoknak, bár végső soron, azért írom őket, hogy legyen mivel menőznöm, hogy hudeokos, hudezseni vagyok, de azt akarom, hogy anélkül olvassák el őket, hogy én azt akarjam, hogy elolvassák őket, de kit érdekelnek az olyan művek, amik csak önmagukról szólnak, ki akarna olyannal beszélgetni, aki csak arról beszél, hogy vele nem beszél senki, ellenszolgáltatást akarok nyújtani, nevelőapám füvetnyír, anyám főzmostakarít, öcsém a kutyát idomítja, én meg verem a faszom, nem akarom, hogy az irodalom is csak faszverés legyen, hasznos akarok lenni, de a művész akkor hasznos, ha önmaga, az az elvárás, hogy ne kövesse az elvárásokat, el kell találnia a közízlést, anélkül, hogy megcélozná, lazának kell lennie, anélkül, hogy akarná, ez is paradox, mint ahogy az is, hogy politizálni se merek, mert ha nem forradalmárkodunk elegen, akkor a rendszer megmarad, és megbünteti a forradalmárokat, de ha meg nem politizálok, akkor a forradalmárok nem lesznek elegen, és rábólintok egy olyan rendszerre, ahol ha politizálnék, meg lennék büntetve (segíts Viktor, szorongok!), de meg csajozni se tudok, mert azon pörög az agyam, hogy igenis tudok csajozni, más havi öthat lányt elhasznál, ha kap egy újat, örül, csóválja a farkát, majd fél órán belül szétcincálja, és napokig nyüszít a teteme fölött, én sosem leszek ilyen, mert ilyen akarok lenni, csak rányafogok fűrefára, hogy hátha valaki szánalomból egy laza pipa vagy valami, de én azt akarom, hogy anélkül akarjanak, hogy akarjam, hogy akarjanak, és nem merek hinni a szerencsében, mert mi van, ha nekem nincs, és nem azért mondják le a találkákat, mert egy gátlásos önző szar vagyok, hanem mert tényleg sürgősen be kell kötniük azt a tévékábelt, tényleg a haverjaikkal korcsolyáznak csütörtökön, az osztálytársaikkal pénteken, a bátyjukkal szombaton, vasárnap tényleg misén vannak, és az apjuk tényleg haldoklik, mi van, ha akármekkora hudeokos hudezseni vagyok is, sohasem lesz barátnőm, egy emberbe hétszer csapott a villám, mást a születésnapján robbantottak föl, én szüzen halok meg, nagyügy, de félek, hogy rosszul mérem fel a korlátaimat, és ez a félelem lekorlátoz, és bár egyre könnyebben nyílok meg az emberek előtt, de ha egy pillanatra is önmagamnak érzem magam, görcsölni kezdek azon, nehogy görcsölni kezdjek, annyira rettegek önmagam elvesztésétől, hogy elvesztem önmagam, de ezen is csak azért szorongok, mert szorongani akarok, a lelkibéke természetellenes, öngerjesztő hiedelmekbe és generációkig visszavezetett pszichés betegségekbe burkolózok, nehogy egy percre megnyugodjak, vers, tüntetés, tévékábel, mind csak ürügy arra, hogy átérezhessem a kínszenvedés kényelmét, mert annyi a világ, amennyit beletöltesz, magadat utálod másban, a csajodban is csak magad baszod, az egész világ csak az én félresikerült öndefiníciós kísérletem, minden, minden csak faszverés, egyébként megvagyok, veled?


Kellerwessel Klaus vagyok, elsőéves pszichológiahallgató. Verseimmel eddig a Műúton, a Pannon tükörben és Instagramon találkozhattatok, jelenleg pedig egy színdarabot írok Salgótarjánról és a gazdasági világválságról. Egyszer aláírattam egy Závada-kötetet Simon Mártonnal.


Kiemelt kép: https://www.instagram.com/avant.arte/

Tags: Kellerwessel Klaus, költészet, kortárs, líra, publikáció, vers Categories: KORTÁRS
Related Posts