Az iráni Marjane Satrapi a tudománytörténet egyik legfontosabb női alakjáról forgatott különleges életrajzi filmet. A Radioactive egyedülálló élmény, hibái ellenére mindenképpen érdemes megnézni.
Marie Curie azon kevés tudományos személyiségek közé tartozik, aki be tudott törni a köztudatba, aki nevével már mindannyian találkoztunk, még akkor is, ha tudományos munkáját nem feltétlenül ismerjük. A Marie Skłodowska néven anyakönyvezett nő különleges utat járt be: az akkor még az Orosz Birodalomhoz tartozó Varsóban született, ahol kiváló eredményekkel végezte iskoláit. Így került aztán Párizsba, a francia fővárosban pedig egy véletlen következtében találkozott Pierre Curie-vel, akivel először a szakmájukban, később pedig a magánéletben is tökéletes párost alkottak. Marie valóságos üstökösként ragyogta be tudományának egét, ő kapott először két Nobel-díjat (egyszer fizikai, másszor kémiai), és ő lett a nagynevű Sorbonne egyetem első női professzora. Ezt a páratlan életutat dolgozza fel az iráni rendező, Marjene Satrapi (akit a legtöbben talán a Persepolis című film kapcsán ismernek, amelyet a saját képregényéből készített) részben Budapesten forgatott alkotása, melynek kapcsán nem túlzás kijelenteni, hogy nem egy szokványos életrajzi filmmel van dolgunk.
Az alapszituáció ismerős, Marie zaklatottan érkezik a tudományos grémium elé, szeretne támogatást kapni a munkájához. A szigorú döntéshozók azonban elutasítják őt, nem sokkal később azonban találkozik Pierre-rel, aki szárnyai alá veszi a lányt, majd pedig kialakul köztük az a bensőséges viszony, mely mind szakmailag, mind a magánéletben soha nem látott magasságokba juttatja őket. Egy tragédia következtében aztán a nőnek egyedül is helyt kell majd állnia.
Ami miatt feltétlenül lehet dicsérni Satrapit, az az újító szándék. Nem egy klasszikus életrajzi filmet forgatott, mely során ugyan nehézségek keresztezik a főhős útját, ám végül kérlelhetetlenül eléri a nagy sikert. Ezek a műfaji toposzok jelen vannak ugyan a Radioactive-ben, de a rendező igyekezett frissíteni a recepten. Egyrészt megtöri a lineáris időszerkezetet, másrészt pedig megjelenik például egy olyan aspektus, amellyel kevés hasonló film foglalkozott korábban. Mégpedig, hogy a tudományos felfedezések függetleníthetőek-e az esetleges negatív hatásoktól? Felelős-e a feltaláló azért, ha találmányával emberek millióit ölik meg? A kérdésfelvetés persze nem új, irodalmi alkotások (A fizikusok, hogy csak egy klasszikust említsünk) foglalkoztak már a témával, de az ehhez hasonló filmek esetében ez nem szokott ennyire konkrétan megjelenni.
Amennyire viszont dicsérhető az ötletért Satrapi, a kivitelezés maga annyira szerencsétlen. Túlzottan plasztikusak és didaktikusak ezek a jelenetek (míg előbbi szándékos, utóbbi nyilvánvalóan nem), ráadásul mintha kicsit túl is vállalná ezzel magát a film, a százperces játékidőbe ugyanis nem fér bele egyszerre egy személyes mese és egy hatástörténeti értekezés. Illetve kétségtelen, hogy a film idealizál is, Pierre Curie például a Nobel-díj átvételekor maga érvel némileg szentimentálisan a tudomány tisztasága mellett, ez pedig még akkor is hatásvadásznak tűnik, ha tény, hogy a Curie-házaspár, és az ő módszereik rengeteg ember életét mentették meg. Mindezek miatt szét is esik a film struktúrája, néhány nem annyira lényeges szál talán túl sok játékidőt kapott, míg a mások oldalon a Curie-házaspár kapcsolata egy-két jelenet erejéig van jelen csupán, maga Pierre figurája is csak asszisztál a történethez.
A jellemrajzzal egyébként is küzd a film, maga Marie alakja sem lép ki igazán a műfaji klisékből: egy eltökélt, karakán nőt látunk, aki mindenen keresztülviszi igazát. Kicsit a történelmi kontextust is hiányoltam a filmből, elhangzik ugyan, hogy ekkor még nagyon nehéz volt nőként érvényesülni ezen a területen, ám ennél mélyebb korképet nem kapunk, pedig a jellemrajz szempontjából is fontos lett volna. Rosamund Pike viszont kétségtelenül mindent megtesz, gyakorlatilag ő teremti meg a film kontinuitását, remekül érzékelteti az apró változásokat, a nüanszokat.
Ezen kívül is vannak azonban a filmnek erősségei. Remek a zene, illetve némileg talán Satrapi képregényes múltjának köszönhetően, a képi világ is fantasztikus, egészen szuggesztív a képalkotás (például a különböző színekben pompázó táncoslány, aki zabolázatlanságával Marie tehetségét jeleníti meg). Illetve az is kétségtelen, hogy vannak nagyon erős jelenetek, akár a házaspár egy-egy veszekedése, akár az első világháborús képsorok. Valamint a film tudományról szóló jelenetei is nagyon érvényesek, ezek az animált részek nemcsak a megértést segítik, hanem árasztanak egyfajta rajongást, tiszteletet a rendező részéről. A tudományt magát egyébként is jól kezeli a film, nincs túlságosan előtérbe tolva, hiszen végső soron mégis az ember van a középpontban, de érezhető és átélhető a szenvedély.
Ambivalens filmélmény tehát a Radioactive, vannak kifejezetten erős aspektusai, ám kicsit strukturálatlan és aránytalan. Rosamund Pike fantasztikus alakítása és a remek képi világ azonban mindenképpen kiemeli Satrapi alkotását a középszerűségből.
