A felnőtt gyermekét gyászoló szülő Bach Goldberg-variációi megértésével és elsajátításával strukturál teret és ad hangot a veszteség által keletkezett néma űrben mindannak, amit lánya halálával elvesztett, amit már csak magában kereshet. A 30 variáció minden egyes hangja rezonál a nőben fodrozódó zavarra, amely lépcsőzetesen tisztul meg számára a zenemű tanulása alatt, és válik általa felismerhetővé, a tragédia pedig túlélhetővé.
Szerző: Szegő Márton
Anna Enquist: Ellenpont. Libri Könyvkiadó Kft. 2012. 240 oldal
Egy szigorúan és pontosan megszerkesztett gyászmunka az Ellenpont, amely elegánsan, finoman és aprólékosan tárja elénk az élet és hiány jelentéshálóját. Lámpa, üres lap, ceruza, kotta és zongora – ez minden eszköze a nőnek, hogy a munkát elvégezze.
A múlt és jövő felcserélődik, a nő előtt a múlt hever; a jövő ismeretlen és kegyetlen, amely csak elvonja mindattól, ami fontos számára, és ismeretlen, elképzelhetetlen helyekre hurcolja. Az ő feladata, hogy a múltat a látómezejében teljes egészében elrendezze, mivel a szerkesztés az ember sajátja, amely egyszerre túlélési stratégia és betegség.
Bach műve komponálja a nő emlékezetét, ahogy az egyes variációk különböző szólamai, hangjai illeszkednek egymáshoz, úgy strukturálódik a múlt, a lányát és családját megelevenítő asszociációk az anya jelenében a zongora előtt. A befelé figyelés, az önvizsgálat regénye ez, amelyben a fegyelem és a figyelem egy tudatos műveletet tart fenn. „A zongoralámpa fénye oltalmazó karikát rajzolt a kotta, a billentyűzet és a kezek köré” (150.), minden más, ami ezenkívül esik, a háttérben marad, egyre jelentéktelenebbé válik, a zenét mindinkább áthatja a szív dobogása. A fény az elbeszélőbe sugárzik; a fellelhető részletek, emléktöredékek és egyéb hozzágondolások állnak fókuszban, hogy a gyászmunka végére egy távolról látható, felismerhető, saját hanggal rendelkező egésszé álljon össze. A nő tanácstalanul bolyong az ürességben, „és próbál a kétségbeesés szűkre szabott kabátjában elrejtőzni, amit Bach segített rá” (24-25.).
A szöveg egyszerre pszichologikus, zeneelméleti és filozofikus, ám mindez könnyeden és szervesen elegyedik az emlékképekben megjelenő hétköznapok egyszerűségével, mégsem válik se banálissá, se retorikaivá.
A nő tisztában van vele, hogy élete egyhangú. A kétgyermekes anya, aki munkájában sikeres, igyekezett gyerekeit felkészíteni az életre, már amennyire erre mint szülő képes lehet, ám ezen a hangon keresztül szólalt meg az élete, ami a lánya halálával elveszett a külvilágból. Ezt a hangot igyekszik megőrizni, és Bach zeneművével párbeszédbe elegyedve, megszólaltatni magában. „Rajta áll, hogy ez a zene mit idéz meg, csakis rajta. És persze Bachon” (204.).
Az olvasó is a háttérbe kerül: az olvasott szöveg elsősorban a nyelvnek mint a nő utolsó mentsvárának eredménye. A zene túl denotatív, narratív struktúrája nincs, a lány ábrázolásában egyedül a nyelv segíthet. Ez nem választása, hanem kényszere a nőnek; „a ceruza bosszantó baráttá vált, (…) rendre tönkretette az emlékek teljességét (…), de nem számított, hiszen még ezt is könnyebb volt elviselni, mint erőfeszítésének okát, a leírhatatlan nyomorúságot” (237.). A szöveg nem más, mint egy tudatosan és pontosan megszerkesztett végső formája mindannak, amit a nő a szavak hálójával képes volt kimerni a Bachhal folytatott érintkezéséből. „Ami a zongorán fénylett, csillogott, az az íróasztalnál tompa, hétköznapi közlésként csapódott le” (237.).
A gyász más halálának a tapasztalata. Anna Enquist könyvében életének ezen szakaszát tükrözteti a zenével, és fordítva, amíg a kotta végére nem ér, amíg a kép kellően távolra nem kerül, amíg az üres lap meg nem telik, hogy aztán a megalkotott struktúra végén felismerje a nem kívánt befejezés kényszerítő erejét, hogy elviselhetővé tegye „az élet perverz megbízhatatlanságát” (21.).
Litera tudósítása a könyvről folytatott beszélgetésről az Írók Boltjában:
https://litera.hu/magazin/tudositas/egy-munkaterapia-dokumentumai.html
A szerzőről: http://www.letterenfonds.nl/en/author/202/anna-enquist
