Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij nevét méltán emlegetjük a világirodalom legnagyobbjai között, hiszen regényeivel példátlan magasságba emelte irodalmi hagyatékunk nívóját. 1866-ban írt regénye, a Bűn és bűnhődés mardosó őszinteséggel prezentál egy nyomorult valóságot, melyet olvasva úgy érezhetjük, soha nem lesz vége az élettől való undornak.
A közegben, amit az író felvezet, kegyetlen nélkülözés uralkodik. Sokan az alkoholba menekülnek, hogy pár órára elfelejtsék elkeserítő helyzetüket, otthon viszont éhes szájak várnak reggeltől estig mindhiába. Minden sarkon egy lány, akit méltóságától már rég megfosztottak, hiszen kénytelen a testét is áruba bocsátani a megélhetés érdekében. Láthatjuk a kínt és a mélységes bűntudatot, amikor valaki apai szemmel nézi saját lánya sorsát. Ennek a világnak már nincs istene. A halál nem hoz megváltást, az élet pedig sokaknál az elviselhetőség határát is alig éri el. Örökös fuldoklás ez a létezésben.
A mű esettanulmánynak is beillik: betekintést kapunk az ifjú Rogyion Romanovics Raszkolnyikov lelkivilágába, akinek erős kiválasztottság-tudatát egyfajta belső meggyőződés támasztja alá, így eltorzult nézetei mentén önkényesen a saját képére akarja formálni az erkölcsi normákat. Már a mű elején túl van a minket körülvevő világ fogalmainak és szabályainak megkérdőjelezésén és azok újraértelmezésén. Raszkolnyikov válasza erre a romlott létállapotra éppoly groteszk és alávaló, mint a rendszer, amelyet ő maga is megvet. Ez a válasz pedig egy gyilkosság, érvekkel igazolva.
Raszkolnyikov megrekedt, és képtelen tenni ellene. Az egyetemről kizárják, anyagi helyzete pedig folyamatos frusztráció alatt tartja. Kilátástalan állapota miatti feszültségét csak még inkább hergeli, hogy látja maga körül azt a sok embert, akiket megtört a nyomor és már rég nincsenek befolyással sorsukra, szerencsétlen életük hátralévő részét is megalázkodva élik. Rettenti a gondolat, hogy ilyenné váljon, ezért egyre erősíti magában a tudatot, hogy ő felsőbbrendű. A mű alaphelyzete Raszkolnyikov elméletére épül, melyben az embereket két csoportra osztja. Úgy gondolja, a legtöbben átlagosaknak születnek, ám néha akadnak köztük kivételesek, nekik joguk van átlépni bizonyos szabályokat egy nagyobb cél elérésének érdekében.
Az alkotó nagyszabású kísérletet tesz egy örök érvényű kérdéskör boncolgatására, zseniális módon kivitelezve azt. A bűn mibenlétét vizsgálja és annak lélektani hatásait jegyzi rendkívül hitelesen ábrázolva. Ha a nélkülözés elsorvasztja a lelket, s az általános erkölcs megkérdőjeleződik, az egyén szabadságának korlátai vajon hogyan határozhatók meg?
Valljuk be, mindannyiunknál kéznél van ilyenkor mentségként a válasz: alkalmazkodni kell. Alkossunk hát saját szabályt, és minden alkalommal, amikor egy kicsit lejjebb kúsztunk a gátlástalanság útvesztőjében, szétfeszíthetjük ezt a korlátot, hogy végül az teljesen hozzáidomuljon a gerinctelen világ hullámzó értékrendjéhez!
Raszkolnyikov véghez viszi a gyilkosságot, hiszen tervét tökéletesnek gondolja.
Megrendítő az a belső dráma, amit ez után kapunk. Ahogy lelkiismeretének elnyomott hangja kezd előtörni fizikai ingerekben, hosszas gyötrődést okozva ezzel, az éretlen dac, ami védelmezte őt a bűntudattól, folyamatosan gyengül. Az alkotás a sorok között járva még az olvasóból is képes bűntudatot kiváltani, amiért együtt érez vele, mert elkerülhetetlen, hogy bűnös tettének tudata mellett ne sajnáljuk mégis. Ahogy párhuzamosan jelen van bennünk az ellenszenv és a szimpátia Raszkolnyikov iránt, pontosan mutatja, hogy Dosztojevszkij a valóságot képezi le, annak árnyalt, összetett jellemeivel. A hitelesség egyúttal vonatkozik a mű összes szereplőjére, hiszen elképesztő, hogy mennyire élő karakterrajzokat fedezhetünk fel benne. A köztük lévő kapcsolatok mélységét érzékletesen adagolva olyan rétegeit ismerjük meg személyiségének, amelyek szinte összeférhetetlennek látszanak a róla született korábbi benyomásainkkal, mégis kiegészítik azokat. A szereplőktől eltérően mi végig tisztában vagyunk a gyilkos személyével, azonban az alkotó folyamatosan képes váratlan húzásokkal előrukkolni, esélyt sem hagyva arra, hogy kifulladjon a mű dinamikája. Érdekfeszítő dialógusok szövik át az egész alkotást, kiváltképp Raszkolnyikovnak Porfirij Petroviccsal való beszélgetései, hiszen saját lelkiismerete mellett a rendőrbíróval is meg kell vívnia csatáját, kettejük küzdelme pedig nagy élvezetünkre egy parádés szellemi játszma. Az elmésen felépített diskurzusok felzaklatják az így is kínlódó gyilkost, egyben egyfajta kielégülést nyújtanak számára, annak ellenére, hogy a beszélgetésekkel Porfirij eltökélt szándéka előidézni e fiatalban a felismerést: tévedett. Ám Raszkolnyikov hajlandósága is szükséges ahhoz, hogy szívós törekvése és egy erős, erkölcsileg szilárd alapokon álló nő feltétel nélküli szeretete elégnek bizonyuljon.
Az alkotás rátelepszik az ember lelkére, nehéz súlyával napokig rajta tanyázik, hogy végül megismételhetetlen katarzisként oldódjon fel.
