Bebörtönzöttség, korlátozottság, szűkös, szorongatott létállapot. Manapság mindennapjainkba furakodó fogalmak ezek, bizonyos mértékben és formában mindenki számára ismert élethelyzetek. Felmerül a kérdés: mit tehetünk az ilyen rendhagyó időszakokban? Miként működjünk, amikor valamilyen általunk befolyásolhatatlan külső erő révén megfosztatunk számunkra esszenciális dolgoktól, korábbi megszokott életkörülményeinktől? Jómagam felidézem Edith Eva Eger édesanyjának bölcs szavait: „…senki nem veheti el tőled azt, amit a fejedbe raksz.”
A 90-es éveiben is aktívan praktizáló klinikai szakpszichológus és családterapeuta, Dr. Eger 2017-ben megjelent memoárkötete szinte azonnal a sikerlisták élére ugrott. Mára már több mint harminc nyelven, emberek milliói olvassák a kassai születésű, Amerikába emigrált asszony történetét, aki az auschwitzi poklot megjárva is úgy határozott, a reményt, az örömöt és a szabadságot választja. Edith a mai napig főként poszttraumás stressz szindrómával, gyásszal, bűntudattal küszködő vagy bántalmazott pácienseknek, az amerikai hadsereg és haditengerészet tanácsadójaként veterán katonáknak segít abban, hogy félelmeik, feloldhatatlannak érzett fájdalmuk és haragjuk, „önkorlátozó meggyőződéseik” hátrahagyásával ismét megtalálják helyüket a világban; hogy a töréspontok feletti elveszett toporgás helyett elinduljanak a változás, a gyógyulás útján.
Az Egyesült Államokban és külföldön megtartott előadásai során, valamint könyvében is így fogalmaz: „Azt szeretném, hogy meghallgassák a történetemet, és azt mondják: ha ő meg tudja tenni, akkor én is meg tudom!” Egy bölcs tanárom mondta egyszer: „Mind ugyanazt a világot nézzük, csak más keretek mögül.” Úgy hiszem, dr. Edie (ahogy páciensei szólítják) ezen keretek alakítását, megreformálását tűzte zászlajára, hogy történetének és életfilozófiává nőtt gondolattengerének megismerése után megkérdezzük magunktól, hogyan is áll az a víz abban a bizonyos pohárban.
A döntés sikere, úgy vélem, az összetettség, a hitelesség és a mérhetetlenül precíz őszinteség három pillérén nyugszik. Edith történetének lineárisan előre haladó fonalát mintegy pókhálóként szövik át páciensei élethelyzetei, mely egészét közben afféle kognitív szenzorként tudatosan vizsgálgatja a pszichológus-írónő jelenkori énje. Számos különféle életeseményt vonultat fel, olyan inspiráló utakat, „tanmeséket”, melyek tanulságát – ahogyan anno ő is – mi olvasók is rávetíthetjük saját életünkre, hogy általuk kérdezzünk, átértékeljünk, és viszontagságos időkben előhívjuk elménkből valamennyit. A szerző életútja és a különféle epizódszerűen beékelődő történetek egymásba játszva lényegében egyetlen nagy önvizsgáló szerkezet egymást támogató fogaskerekei.
A gépezet felépítésében ugyanakkor erősen érzékelhető egyfajta kettéosztottság. Míg a könyv első fele kifejezetten történetfókuszú – regényszerűbb, olvasmányosabb formában adja át a haláltábori megrázó élmények és a megszállt Magyarországról a szabadság földjére való menekülés, majd az ottani beilleszkedés nehézségeit –, addig a másodikban inkább az elvontabb, psziché köré építő gondolatok, filozófiai eszmefuttatások és nagy életigazságok dominálnak. Edith Eva Eger műve egyszerre önéletrajzi írás, történelmi regény és önsegítő, önfejlesztő könyv, mindemellett pedig szépirodalmi értékű alkotás. Ezen aspektusának nagyszerű bizonyítéka például a fizikai, reális börtönhelyzet metaforikus összefonódása a pszichében képződött bezártság és korlátozottság fojtogató érzésével, vagy az az apró kavics, mely egyszerre válik a bűntudat, a gyász, az igazság és a béke szimbólumává.
Az általa tolmácsolt történetek emellett képtelenek lennének ugyanolyan elemi erővel hatni, ha nem a valóság pontos leképeződéseiként kerülnének papírra. Az írónő ugyanúgy végigvezeti az olvasót saját tanulási és gyógyulási folyamatán, ahogy azt terapeutaként pácienseivel is teszi. Feketén fehéren megmutatja, hogy ő maga is azt a kanyargós és megtorpanásokkal teli utat járja be, mint sokan mások. Nincs csillámpor és hollywoodi filmes happy end, de van folytatás, van a való élet és a kegyetlenül velős őszinteség. Nincs egy nagy mindent megdöntő elhatározás, helyette néhány jelentősebb felismerés és sok apró mindennapos választás, melyek mind az egyén döntési szabadságának jelzőoszlopai. Ahogy ő fogalmaz: „A szenvedés elkerülhetetlen és univerzális. A különbség abban áll, ahogyan a szenvedésre reagálunk.”
Saját kálváriája pedig kellően hiteles hanggal ruházza fel őt. A regény pszichológiai vonulatai szintén ezt erősítik anélkül, hogy az eseményekre való rátekintés objektív magaslatokba emelkedne. A szerző nem mindentudó orvosi szaktekintély, csupán egy nő, aki küszködik, figyel és napról napra halad, változik. Esendő, mint bármelyikünk. Talán éppen ettől olyan valós, annyira emberi. A mondatok nagy részében többesszám első személyben szólal meg, mellyel azt a gondolatot sugározza, hogy közösség vagyunk. Olvasó, tanuló, önvizsgáló és önfelfedező közösség, aki vele együtt tekint a felszín alá, és mintegy kézen fogva lépegetünk a fény felé fokról fokra. Nem direkten tanít, csupán mesél. Levonja a saját következtetését, aztán hagyja, hogy az olvasó is megalkossa a magáét. Az, hogy a temérdek téma és gondolat közül mi ragad meg titeket leginkább, és melyek azok az esszenciális töredékek, melyeket mindenképpen magatokkal visztek, kedves olvasók, az a jövő zenéje. Egy jó tanácsot azonban mindenképpen fogadjatok el: legyen kéznél toll és papír!
