Valószínűleg még nem sokan gondolkodtak el azon, hogy milyen hatást generálna pár hangfal, egy dj pult, egy laptop és egy diavetítő közös násza egy közel ötszáz éves templomban. Még a feltételezés is abszurd, így hát az eredmény sem lehetett más, szerencsére jó értelemben véve.
Július 11-én, szerdán volt szerencsém megtekinteni a gyöngyössolymosi római katolikus templomban Szilágyi Rudolf, vizuális nevelőtanár performanszát. Sajnos a fővárosi pezsgőbb kulturális élettel szemben vidéken kisebb a merítés, kevesebb lehetőség van a hasonló módon formabontó produkciók megtekintésére, ezért mindig öröm az ilyen kezdeményezésekről hallani.
A helyszín kiválasztására nem lehet panasz, mivel a templom egy rendkívül fontos szakrális központ a falu életében. Rudolftól már megszokottnak tekinthetőek a hasonló ötletek, mivel a legutóbbi installációját Madaras László, tanár-grafikussal karöltve, a gyöngyösi zsinagógában tartották. Rudolf központi témája a bennünk rejlő rossz legyőzése, levetkőzése. Nagyon sok irányból körbejárta már ezt a gondolatot, és az előadásai egyfajta terápiaként is felfoghatóak. Talán nem merész feltételezni, hogy érződik a művészetén egyfajta buddhista, pacifista behatás.
Ez a mostani alkalommal sem volt másképp. Rudolf mindig komoly hangsúlyt fektet a vizualitásra, ezért könnyebb dolgom lenne írni előadásáról, ha ismételten kampókkal aggatta volna tele a testét, vagy éppen egy tetoválást távolított volna el a bőréről egy szike segítségével, hiszen az efféle extravagáns megnyilvánulások sem állnak távol tőle. Ez alkalommal azonban elkerülte a megbotránkoztatást; nem használt semmi mást a produkciója során csak egy diavetítőt, egy hangkeverőt és egy laptopot.
Az oltár mögötti falra, pontosabban az oltárfestményére kivetített egy ciklikusan ismétlődő, leginkább vízfolyásra emlékeztető felvételt. Az embernek volt egy olyan érzése, hogy nem tudja hová nézzen: folyamatosan fényhatásokkal és képekkel bombáztak minket, majd a periodikusan ismétlődő diavetítés odaszegezte a közönség tekintetét a falra, de mégsem volt komfortos látvány, amely végül mindenkiben keltett egy bizarr, nyugtalanító érzést. Ezt a benyomást még inkább alátámasztották a folyamatos hanghatások, amelyeket Rudolf idézett elő a dj pultra hasonlító asztala előtt. Felcsendültek beszédfoszlányok, vízcsobogás, csengők csilingelése és különböző orgonaszólamok is. Olyan érzésem volt, mintha a lelkem oda-vissza utazna a „Menny, a Pokol és a Purgatórium között”. Nem szeretnék banálisan érzelgős lenni, de az összélmény valóban lelki-szellemi megtisztulás érzetét hívta elő.
Fantasztikus volt látni, hogy a templom szakralitása és a performer hang- és vizuális effektekkel teletűzdelt előadása milyen idősíkokon átívelő élményt nyújtott a befogadóknak. Rudolf ezzel a mutatványával rávilágított arra, hogy milyen fontos a múlt és a jelen ilyesfajta összekapcsolása, elég a modern megoldások és a történelmi-vallási helyszín kapcsolatára gondolni. A megújuló kultúra egy olyan, akár anyagi, akár szellemi érték, amit muszáj mindenhova beengednünk, ezért miért ne lehetne egy performansz helyszíne mondjuk egy templom?
Azonban azt is meg kell említenem, hogy Rudolf produkciója nem kapta meg a megfelelő figyelmet. Persze lehetett sejteni, hogy egy konzervatív, vidéki közösségben nem könnyű megrendezni egy hasonló kaliberű kezdeményezést. Bár a folyamatos kísérletek itt is megvannak a kultúra megreformálására, és még maga a polgármester is a tiszteletét tette a templomban, egyelőre úgy tűnik, hogy nincs meg a kellő igény ezekre az előadásokra. Remélem, hogy ez a közeljövőben változni fog, mivel sokan nagyon örülnénk, ha havonta legalább egyszer-kétszer részt tudnánk venni az ilyen és ehhez hasonló kezdeményezéseken.
