..az fog nekem nagyon hiányozni. Az. A gyep. Lelövöm a poént: három-kettőre vertük a Puskás Akadémiát (vertük, ugyebár, hiszen mindenki szombathelyi, én is, hát kik lennénk, ha nem MI). Azt viszont már előzőleg megszellőztettem, hogy nem is ez a lényeg. Hanem akkor mi?
Olyan fotóst kerestem magam mellé, aki igazi hangulatképeket lő, és én majd jól megszerkesztem őket, hogy hathármas nosztalgiajáratomat kellő pontossággal illusztrálják, aztán úgy alakult, hogy az egész tervem felült arra a bizonyos vonatra, és végigskicceltem mind a kilencvenhárom percet, akár egy bírósági tudósító Amerikában.
Nem sokkal öt óra előtt a neve ellenére szombatonként általában teljesen kihalt városból hangyák módjára özönlöttek elő a mindenféle rendű és rangú polgárok, és mintázatokba rendeződve töltögették a közel tízezer néző befogadására alkalmas székrengeteget. Mint később egy kellemes rezgésű hang tudatta a megjelentekkel, ebből legalább 4133 került kihasználásra, habár ez nem az első és utolsó szám, amit lejegyzeteltem a meccs alatt. Volt szerencsénk félidő után egy tejfölszőke hatodik születésnapos kezdőrúgásához, aztán megértettük, hogy tizenegyből tíz az huszonkilenc (mezszámok!), amikor a Haladás játékost cserélt. A kettest több okból is lefirkantottam: két inas láb ugrált oldalazva a pálya hozzám legközelebb eső szélén, és két sárgamellényes ácsorgott a látómezőmben, háttal a pályának, ami egyébként az egyik legszomorúbb látvány is lehetett volna, ha nem lennének önmagukban olyan inspiráló jelenségek, hiszen ugyan jelen voltak, de közben mégsem.
Kilencven percnyi játékidő alatt két-két jellegzetes pózt véltem felfedezni mindkettejüknél: az egyikben stabil közepes terpesz párosult elöl zsebredugott kezekkel, amitől enyhe cé-alakot vett fel a testük, a másikat magamban fürkésznek neveztem el azért, mert hangsúlyos, összevont szemöldök alól szúrós tekintetek pásztázták az első gólörömtől mámoros szurkolótábort. Talán attól tartottak, hogy kósza alacsonyan szálló szotyik támadhatnak a gyanútlanul heverésző sérült játékosra, akit odafentről egészen aprónak láttam és törékenynek.
Az első sokat ígérő gólhelyzet után a Hali vezetőedzője gyönyörűen modellezte a sportzakó valódi jelentését. Szegény textília jól bírta a gyűrődést, a fel-alá masírozást és a félkezes felfelé mutogatást, csupán a feszülten várakozás hagyott benne mély nyomokat, amire képzeletbeli vasalóként hatott a Williams-féle harmadik gól.
Képzeletről szólva és persze holtomiglan Harry Potteresként nem kerülte el a figyelmemet a meccs kezdete előtti várakozás Kviddics Világkupai jellege. A hangulat nem jó vagy rossz volt, hanem egyenesen magávalragadó és ügyesen tette alá a lovat a valószínűleg a mágusviadalt is ihlető zeneválasztás, és a síppal, dobbal skandálás. Úgy éreztem magam, mintha valami nagy dolognak lennék részese, amit futballal kapcsolatban utoljára a dél-afrikai vébé és a magyar Európa-bajnokságbéli szereplés tudott előidézni bennem. Ahogyan a szurkolók játszottak, az már a labda előkerülése előtt lenyűgözött, ebben persze benne van az is, hogy meglehetősen romantikus képem van a társaságról és kevés belsős információval rendelkezem. Távolról figyelve csak a ritmusát vagyok képes felfogni ennek a színes szövetnek; a csoportjait, a mozgását, a hullámzását, erős reakcióját mindarra, ami a pályán történik, vagy amit látni szeretnének.
Ami biztos, az a jelenlét. Négyezer embert megmozgató huszonkét ember jelenléte egy napos szombat délután. A hazai lelátókon elszabadult dobverő figura, és a hangosbeszélőbe ordítozó mása felverte a port gerincvelőm és koponyám régóta érintetlen kötélpadlásán. A csodálkozás, az izgalom, a fokozódó várakozás, a meglepetés, az öröm, az összetartozás, az együttérzés, a düh, a kitartás, a csalódás úgy vonultak rajtunk végig a játék alatt, ahogyan egy színdarab empatikus nézőjén a fájdalom Ivanov utolsó jelenetében, ahogyan az Ebbing határában közben ordítanak az idegek, és ez jó és erős és a hétköznapok, ha vannak ilyenek, elúsznak előle.
Azért is merem színházhoz hasonlítani a szombat sörgőzös, mégis szebbik felét, mert a játékosok által előadott koreográfia sok esetben a hattyú halálát hívta elő drámaiságában és begyakorolt könnyedségében. A műkorcsolya kedvelőiben a mérkőzés során valószínűleg többször felrémlett a tripla axel, majd amikor két egymás mellett elhaladásra tervezett test összecsattant, a küzdősportok szerelmesei is megkapták a magukét. 
Apró keleti harcosokat megszégyenítő, kecses bukfenceknek lehettünk tanúi, ehol játékosunk labda iránti féktelen vágyakozásában bukott el, máskor neadjisten valaki a galád opponensek közül grabancon ragadta, és ebből származott a jól kiszámított, sárgalapot ingerlő hempergés. Ritmusában igazán összehangolódott a csapat és a szurkolótábor; játékos a földön? Verbális sortűz a kegyetlen Puskásnak. Kerestem, de nem találtam vendégszurkolót, hiába fente hát fogát a bősz skanda-banda, viszont a tárgy hiányában egészen szelídnek és barátságosnak hatottak az olykor izmusokat sem mellőző felhorgadások.
Ha valamit, ezt gyorsan leszűrtem háttérkutatásom során: a Hali nagyon hatékony hazai pályán. Sikerült ezeken felül megörökítenem egy mindkét fél számára előnytelen baráti találkozót, amiből a Puskás Akadémia Spandlere fejsérüléssel, a Haladás játékosának azonban csak a két lába lógott ki a segítségére siető orvosi stáb alól. Mint később kiderült, a lábak Kovács Lóránttal sétáltak tovább. Williams lobogó manbun-ja sokadik próbálkozás után állt meg annyi időre, hogy papírra kerüljön, nem úgy, mint a Puskás Klinarjáé, akit nemigen kellett lesni egy gyors vázlatért. Azt gondoltam, hogy a kapusok lesznek az én embereim, de egyedül a hálótartó vázszerkezet állt eleget egyhelyben, hogy megörökítsem.
Míg a kapu kiszámítható, az egyszer földre került játékos még a kapunál is megbízhatóbbnak bizonyult. Addig fel nem kelt ugyanis, amíg a sárga angyal Andó-Szabó játékvezető zsebében élvezte az árnyékos oldalt, ám kiröppentével az élet is visszaszállt a szikár vádlikba.
Öt gól termelődött a meccsen, számomra az örömmámornál mégis érdekesebbnek mutatkozott a mindenféle szögből bevillanó izzadt arcok tengere: szurkoló és tizenegy tükre derekasan megküzdöttek a szórakozásért, a miénkért és a magukéért.
Köszönöm a lehetőséget és a bizalmat, amiért beengedtek egy számomra idegen terepre. Rendkívül emlékezetes élmény volt és biztatom azokat, akik nem voltak még soha: nagyon fontos az is, ami a pályán zajlik, de kár volna azt gondolni, hogy ebből áll a történet. Sutba az előítéletekkel, emellett pedig ahogyan Pásztor Anna is mondta a nyáron: szeretem az emberszagot.
