Vannak olyan írók, akiket olvasva nagyon kicsinek érzem magam. Umberto Eco is ezen személyek közé tartozik. Hatalmas, szinte lexikális tudással felvértezve, olyan természetesen és folyamatosan ír, hogy az ember a művét olvasva egyszerűen beleszédül.
Jelen kötete, mely az első írás címét is viseli, különböző konferenciákon, megnyitókon és újságoknak írt beszédeit és gondolatait foglalja egy csokorba. Vannak ezek között érdekes, izgalmas, megvilágító és mondjuk ki, számomra unalmas írások is. Talán akkor kezdem a számomra unalmassal, mely talán csak a tárgya miatt nem tudta felkelteni az érdeklődésem, ez pedig A lista mámora. Ezen írásban a listákról értekezik Eco, feltárva az idők kezdete óta napjainkig jelenlévő listákat, mely minden ember életében ott van, mégsem foglalkozunk kellőképpen vele.
A Kincskeresés című írása maga egy lista, melyben összegyűjti és felsorolja, a teljesség igénye nélkül, a katolikus egyház “kincseit”. Szinte az olvasó képébe nyomja és szembesíti vele az egyház “ereklyéit”. Egy morbid lista ez, amin el sem gondolkodunk, míg nem látjuk egy helyre gyűjtve valamennyit. Megdöbbentő és hihetetlen, hogy mi mindent nem gyűjtött össze az anyaszentegyház. Csak egy párat említve ezen “kincsekből”: Szent János gyerekkori koponyája (igen, ugyanis úgy látszik felnőtten már másik koponyával rendelkezett), a harminc ezüstpénz egyike, a jeruzsálemi bevonuláskor Jézust a hátán vivő szamár trágyájának egy darabja, Szent Balázs nyelvének egy darabja, Szent Bertalan apostol egyik teste Rómában, még a másik Beneventóban…és még lehetne sorolni. Mielőtt azonban pálcát törnénk a katolikusok ezen gyűjtőszenvedélye felett, gondolkodjunk el azon, hogy mi milyen ereklyéket gyűjtünk? Mivel vannak tele a múzeumaink? És mennyit adnánk a tollért, mellyel kedvenc írónk a kedvenc könyvünket vetette papírra?
