A 30Y közösségi attitűdje eleve feszültséget hordoz magában, legfőképp azért, mert amíg hozzáállásukkal az evidensen rájuk vetülő fényt más lényegekre irányítják, addig is ők maradnak láthatók. Nehéz munka a művészi igazság láttatása a nyilvánosság látszat-tereiben létrejövő arroganciával szemben állva. Az X lemez – amellett, hogy elsődleges módon egy ipszi anyag, és számot ad a zenekar jelenlegi világállításáról – szélesre húzott, szinte már korlát nélküli kulturális tér, amelyben a befogadókkal történő dialógus az origó.
INTERAKCIÓ/FRONTÁLIS
Persze, mondhatjuk azt, hogy az az állítás, miszerint a műalkotás létezésének fontos feltétele a befogadókkal/közönséggel való interakció/párbeszéd, egy közhely, de végtére is igaz, és a 30Y számára ennek az igaznak a keresése és felmutatása egy lényegi folyamat. Ebből kiindulva jöttek létre az ikszről szóló szövegek, amelyekben a zenekarhoz közel álló barátok, alkotók, gondolkodók mondták el, hogy bennük mit indít el ez a látszatában haszontalan karakter, és milyen tartalommal képesek megtölteni. Ezzel a gesztussal, amit a zenekar tett, felhangosított olyan beszélőket, akik írásaikkal indirekt módon kapcsolódnak az Y valósághoz, és ezáltal érzékelhetővé válik az is, hogy maga a dal sem tarthat a hangfelvétel kezdetétől a végéig. Hanem sokkal tovább.
A közösség voltaképpen részt vesz az egészben, és immáron már nemcsak befogadói, hanem alakítói is az X valóságának.
A 30Y feszegeti a már klasszikus értelemben vett frontális rockzenekari szerepkört, létmódja interaktív. Amennyire tudja, annyira húzza közel magát a konkrét emberhez, akit – úgy, mint saját magát – el akar mozdítani jól megszokott, kényelmes pozíciójából, és mindezt azért is teszi, hogy érthetővé tegye magát.
Most vagyunk abban a folyamatban, hogy ez az érthetőség megvalósul-e, vagy sem. A részvételiségben persze nem veszíthetjük el a fejünket, nincs végtelenbe menés, ez egy zenekar, nem lehet mindenki gitáros, dobos, basszusgitáros, billentyűs, vagy szövegíró, énekes. A sokból négynek jutott a zenei világ megalkotása – pragmatikus módon. Az X szikárabb, egyenesebb, és mindinkább pontosabb szövegei valahogy megengedik magukon a kísérletezgetést, hogy az ipszilon világán belül megjelenhessen a zenei progresszivitás, amely utoljára a legérthetőbben a 2007-es Semmi Szédítő Magasság című lemezen volt tetten érhető.
ÉVNYOMATOK
A Semmi Szédítő Magasság anyagát azért hozom be az X világába, mert ezen a lemezen mutatkozik meg a zenekar egy olyan oldala, amely az alanyi szerző által lejelölt klasszikus dalformákat kikezdve elindul a bonyolultabb zenei konstruciók irányába. Így történik ez az Iker, a Pont úgy kezdem el, vagy a Mentés másként esetében is. Ekkor még Gradvolt Endre gitározik Beck Zoli mellett, de mikor 2013-ban Zoli egyedül marad a gitáros szereppel, az ezután következő anyagok arról is szólnak, hogy hogyan törik meg az eddigi gitártémák folytonossága, és hogyan tudja a zenekar a gitár jelenlétet egy más irányból megközelíteni. Mára már leginkább azt lehet érzékelni, hogy egy masszív zenei egység jött létre, amelyben a gitár – ha még hangtechnikai értelemben olykor gesztusként, jelenlétként értelmezhető – fontos szerepet játszik, legfőképp azokon az improvizációs helyeken, amelyeket az elmúlt években a koncertjein teremtett meg magának a 30Y.
Nem egy rögtönző műhely a zenekar, legalábbis színpadi értelemben nem, nem ez adja az egésznek az alapját, leginkább csak természetesen létrejöttek helyek a szabadabb zenei mozzanatok számára. Akár gondolhatunk a Mentés máskéntra, az Újra élre, vagy a Puhatalpú lányok kivezetőjére is. Az X-re egyértelmű hatást tettek az elmúlt évek turnéi, fesztiválszezonjai, az erős koncertzenekari lét, és a fent említett élőzenei, rögtönzött pillanatok.
Már a hús a vér a száj című dalnak a második fele is egy ilyen zenei helyet mutat, melyről a fade out is azt jelzi, hogy igazából nem lehet abbahagyni, ez egy belső öröm is, a játék öröme. Ezek a zenei megszólalások tele vannak intuitív pillanatokkal, úgy mint az alkalmi társban, vagy a menjél, ha mennél verzéi előtti finom játékban, ami megmutatja, hogy végső soron nem a hangok száma a mérvádó egy improvizatív jellegű gitárszólóban, hanem az, hogy miképpen ragadjuk meg a hangokat egyesével, és van-e azoknak bármilyen emocionális tartalma, és nem tisztán a professziót jelölik.
Bosszantó felismerés lehet mindez azok számára, akik az alterzenekarokról azt gondolják, hogy bárdolatlanul zenélnek, vagy egyszerűen bénák – itt nem ez történik, ha pontosan akarjuk érzékelni a lemez egyes pontjait, melyek erre utalnak. Mind Sárközy Zoltán „Papa” és Varga Ádám momentumain (pl. Papa verze és refrén közti átmenete a megtalálban, pl. Ádi kiemelkedő basszusgitárjátéka a te nem vagy az introjában) hallható az alternatívhoz tapadó stigmák ellen dolgozó professzió, ami nem külsődleges szempontok alapján kerül ítélet alá, hanem a belső zenei dinamikák döntik ezt el.
GEJL-METER
Természetszerűleg kikerülhetetlen, hogy az alkotók ne szembesüljenek állandó jelleggel önmagukkal, hogy ne ismerjék fel allűrjeiket. A 30Y esetében is fennáll egy viszony – mely az X-en is tetten érhető – a létrehozók és a létrehozott között, ez egy kiiktathatatlan reláció a “harmincipszilonos” jelzővel illetett fenoménnel.
Áldás és teher. Ahogy haladunk előre ebben a történetben, annál nehezebb megküzdeni ezzel a dologgal, mert például a Bogozd ki, az Öltöztetnéd megint, vagy akár az Azt hittem érdemes is már lehatárolja, hogy ez az ipszilon, és innentől megmásíthatatlanul csak ez.
Ennek a kikezdése is egy alkotói vállalás, mely nem csak és kizárólag az X-en jelenik meg, már jóval előbb is, de ennél a lemeznél két fontos aspektus miatt is hangsúlyosabb. Az egyik inkább egy zenei perspektíva, ami a techno megjelenését jelenti a te nem vagy az című dalban, amely kibillenti a jól ismert 30Y-t a jól értelmezhető zenei helyéről (leginkább Beck Zaza hozta be a zenekarba ezt a világot), a másik pedig leginkább szövegbeli felfogás, amivel a már sokat hallott idilli és giccses megszólalások vannak – finoman bár – de „ellenőrzés” alá véve.
Beck Zolira nyilvánvalóan hatott a Grecsó Krisztiánnal való alkotói kapcsolata (akiről giccsesen szólva elmondhatjuk, hogy maga sem veti meg a giccstengeren való hajózást), így saját giccsmomentumait mára már jobban fel tudja ismerni és képes azokat megtörni, átrágni, megcsavarni, de semmiképp sem eltörölni vagy kihúzni. A gejl-metert nem visszük le a pincébe és dugjuk el a szekrény leghátsó részébe, hanem használjuk, csak nem hagyjuk, hogy kiakadjon.
Egy ilyen szövegbeli „kontroll” kapcsol be a nagyívű záródal, a miezmiez utolsó soránál, amikor végső ütésként hangzik el a „hogy veled marad” bemondás. Világossá válik, hogy a finálé nemcsak egy újabb kinyilatkoztatás a szerelemről, hanem a szerelemben álló egzisztenciának a feszültsége jelenik meg, az elbeszélőben a valakihez tartozás állandóságához mellérendelődik a veszteség is, és ez a kettő együtt van jelen. A szöveg ténylegesen az embert keresi, és nem az emberről alkotott ideális képet mutatja fel.
Így történik a kavicsok kövekben is, ahol a terhelt szavak (tenger, kövek) ellenére – melyek használatának hogyanja a giccs érzését kelthetik bennünk – mégis inkább az van, hogy emberi sors tétje jelenik meg, és lehet, hogy ebben az esetben már kevésbé fontos a szöveg gejl mivolta, ha lépten-nyomon relativizálni kezdünk, és eltávolodunk valami olyantól, amelyet ma már csak egy kisebbség rekedt hangján, félve mondunk ki: szeretet.
A kontroll-játéknak pedig a legkiválóbb darabja az X-en a megtalál, ami mind a zenei, mind a szövegbeli tekintetben jól húzza meg saját kontúrjait, úgy tesz érzelgőssé, hogy nem él vissza velem, és úgy nyilatkozik meg az egyedüllétről, hogy már nem érzem magam egyedül.
TÖRTÉNET/UTOLSÓ
A 30Y dalai történetek, és az X által felvetül, hogy akár direkt vagy indirekt módon nem csak maguk az egyes dalok narratívák, hanem az elbeszélő figurájának töredékes története több dalon keresztül is elmesélhető.
A „nem akkor kezdted el, amikor más már befejezte” az arra indulok el c. dalban a Sötét vanra utal, „A szíve, hogyha lát” az Ül és vár szövegét hozza be, a „mert mind kiröhögnek” a parton maradban a ha igazt idézi, a megtalálra rímel a Felhő csillagot találása, vagy a lélek álma arról, hogy majd testet talál, vagy a félelem, ami helyet talál bennünk az alkalmi társban, a szomszéd kivezetőjében az „ajtórésben állsz”, úgy ahogy az „ajtóban állsz” a fürdőzők a balatonnálban, a mit mondhatnék elbeszélője, aki a „városban lenne másvalaki, olyan, aki nem ismerős”, természetszerűleg Városember, az angyalkötélben úgy öleljük egymást, ahogy sose tudnánk, mint ahogy úgy tudunk szeretni az Elsőre refrénjében, ahogy először szerettünk, vagy éppenséggel pont ezen dal kései közül az egyik szúródott a szívbe a miezmiezben, és az Emberírtó elgyengítő gyávasága lehet, hogy már tényleg gyávaság az a te nem vagy azban.
A fentiek persze nem azt jelentik, hogy zenekar önmaga allúzióit játssza újra és újra, egyszerűen csak ez a narratív én mozog a szövegekben, és ezáltal nem egymástól elkülönült, átugorható, elkattintható termékek, vagy „trekkek” jönnek létre, hanem egy – az alkotók reményei szerint – a maga komplexitásában értelmezhető világ, amelyben az egyes dalok szoros viszonyban állnak egymással.
Így kellene mondani: autonóm, kényszerek és nyomás nélküli létrehozás. Még így is nehéz. Nem lehet, hogy ne legyen az, és nem lehet, hogy ne legyen benne legalább egy fikarcnyi kockázat. Az X-nek van rizikója. Ha nem lenne, a fene megeszi, a kockázat nélkül a dalaid meg felfalnak.
A kérdés pedig: ez egy utolsó lemez?
Minden lemez utolsó lemez, befejezni nem lehet, csak abbahagyni. Mindig csak sejtés ez, nem tudhatod, lesz-e következő.
Kiemelt kép: Martin Wanda
