Weöres Sándor szimfóniái már csak a kontextusuk miatt is zenéért kiáltanak. Nem egy próbálkozás volt már a megkomponálásukra, mégsem igazán épültek be a köztudatba. Merész vállalkozás a költő legnagyobb lélegzetvételű, legsúlyosabb tizenegy versének megzenésítése, főleg, hogy a szövegek – ki merem jelenteni – önmagukban is megállják a helyüket konkrét zenei alkotásként.
Pinthér Anna kritikája.
Ezzel a hozzáállással nyúlt az anyaghoz Tóth András (ének), Antóci Dorottya (ének), Vitus Eszter (zeneszerző, zongora) és Cseke Gyönyvér (hegedű) is, akik az első, a harmadik és a kilencedik szimfóniából állítottak össze egészestés koncertet – hatalmas sikerrel.
Tóth András már korábban is megmutatta a zene iránti érzékenységét két Cseh Tamás-projektben. A Mélyrepülés c. koncertszínház és egyben monodráma Cseh Tamás és Csengey Dénes dalait és szövegeit dolgozza fel. Valamint hallhatjuk a Kelet-nyugati Pályaudvart koncertszínházi előadásban is, amely Bereményi Géza és Cseh Tamás Frontátvonulás, Nyugati pályaudvar, és a Bereményi–Cseh–Másik János Levél a nővéremnek 2 c. albumairól tartalmaz dalokat, amelyhez Zoltán Áron is írt zenéket.
Hasonló keretet kell elképzelni az új, Vers szimfóniák c. előadáshoz is, amely december 18-án debütált a Magvetőben, teljes teltházzal. Még a párkányokban is lelkesen kuporgó emberek várakoztak. Mindig érdekes, ha két színész énekel koncert formátumban, ez most sem volt másképp. A hallgató nemcsak zenei, színházi élményt is kapott – minden hangsúly, tekintet, mozdulat hozzáadott a szöveghez. Különösen szép, amilyen egységet teremtett a ké, merőben különböző zenei sík: Tóth András mély, erős férfi orgánuma szemben Antóci Dorottya puhább mezzoszopránjával (amely pont alkalmas a líraibb és a „dögösebb”, karcos dallamok éneklésére is), mindez aláhúzva a zongora és a hegedű színeivel. Tökéletes szimbóluma ez a Weöres-versekben kiemelkedően fontos férfi-nő egységnek.
Vitus Eszter egyszerre volt jelen a színpadon mint zongorista, zeneszerző és kvázi karvezető. Rendkívüli szakértelemre vall, hogy az egészet egyben tudta tartani, mindezt látható lelkesedéssel, könnyeden. Megdöbbentő az a sajátos zenei nyelv, amit a versek köré fontak – bár teljesen különböző zenei stílusok és műfajok váltakoztak meglepő gyorsasággal, mindig ott volt egy motívum, dallamív vagy ritmika, ami nem hagyott kiesni a nagy egészből – pont, mint egy zenei szimfónia esetében. A zongora partnereként kitűnő választás volt a hegedű, hegedűsnek pedig Cseke Gyöngyvér, aki csodálatos színekkel keltette életre a hangszert.
Már az Első szimfóniával berántottak egy külön világba, ami a harmadik, finálé tételben csúcsosodott ki (Valse triste). A harmadik, legismertebb szimfónia nagy kihívása, hogy a zenétől ne váljon giccsé, vagy közhellyé – jelen esetben nem vált, sőt. Sikerült eltalálni azt a zenei minőséget, ami a legideálisabb a vershez: nemcsak leképezte, de hozzá is adott az értelmezéséhez.
Nagy meglepetés volt a kilencedik, talán legmegrázóbb szimfónia, amelynek első tétele (Andante) a holokausztról, a második (Variazioni) a rabszolgaságról, a harmadik (Scherzo) a nemzetszocializmus nyomoráról emlékezik meg. Az első két tétel után a harmadik, rap formában megzenésített dallal pedig sikerült megnevettetnie.
A szimfóniákon kívül elhangzott két Sebő Ferenc-feldolgozás is, A tündér és A galagonya.
