The 1975: Notes on a Conditional Form – Hétvégi albumajánló

Maier Péter 2020. máj. 31. 0 0

Hatalom a káosz felett vagy a káosz hatalma? A The 1975 legújabb lemezének befogadásakor ez az első kérdés, ami felmerül. Lenyűgöző utazás a popzene és az obskúrus műfajok köztes mezejében vagy inkább 80 percnyi inkoherencia és nevetséges kivagyiság?

A Notes On A Conditional Form a brit zenekar eddigi leghosszabb és legsokoldalúbb albuma, amely a banda legjobb dalait tartalmazza, ugyanakkor az sem kétséges, hogy semmilyen átgondolt koncepcióval nem rendelkezik és töltelékszámok is akadnak rajta. Mégis ajánlanám ezt az anyagot, mert a hibái ellenére nem hiszem, hogy meg lehet, valamint érdemes megkerülni.

A The 1975 az utóbbi évtized legünnepeltebb és leggyűlöltebb zenekara egyben. Nem csoda, hiszen a teljes produkció az énekes Matt Healy személye köré épül, aki egyesek szerint egy idegesítő, középszerű álértelmiségi, mások szerint egy social hero és a jelenkor egyik szignifikáns könnyűzenei alkotója. Afelől nincs kétség, hogy Healy egy arrogáns, olykor kifejezetten irritáló figura, ugyanakkor amellett sem lehet elmenni, hogy az utóbbi évtizedekben egy olyan felállás sem volt a világon, ami ennyire radikálisan és bátran tágította volna annak a határait, hogy mi az, amit egy zenekar megtehet. Az sem kérdés, hogy a popzene utóbbi években feltűnő, fiatal generációjára óriási hatást gyakorolt Healy személyisége, dalszövegei és a zenei műfajokhoz való hozzáállása, legyen szó gitár-zenekarokról vagy rapperekről. Egyértelmű még az is, hogy kevés olyan zenekar van, ami ennyire a szívén viseli azt, hogy elősegítse a fontos társadalmi kérdésekről való diskurzust.

Utóbbi jó szokásukhoz kapcsolódik a Notes On A Conditional Form (NOACF) nyitószáma is, ami egy ötperces Greta Thunberg-monológ egy, a banda által megkomponált, Brian Eno-szerű ambient zenére. Ami ezután következik, azt azonban politizálás helyett inkább úgy lehetne leírni, mint „utazás Healy koponyája körül”.

A maradék 21 szám nagyon lazán kapcsolódik egymáshoz, úgy zeneileg, mint tematikailag. A The 1975 sosem arról volt híres, hogy bekorlátozná magát, de a NOACF az eddigieken is túlmutat, legalább 10-15 műfajt fel lehetne sorolni, amik megjelennek ezen az albumon. Elég megnézni az indulást, az első 4 dalon belül van egy ambient-spoken word (The 1975), egy post-hardcore dal (People), egy orkesztrális instrumentál (The End) és egy future garage-pop fúzió (Frail State of Mind). És ez így folytatódik tovább, egészen 80 percen keresztül tartó stílusgyakorlatozással, amely a banda eddigi legérettebb dalait eredményezi. Ki kell emelni az egyszerűen hangszerelt, de a gyönyörű sounddesign miatt hatásos Yeah I Know-t, a gospeles, R’n’B-s Nothing Revealed / Everything Denied címűt, ami már-már szokásosnak mondható okfejtés Matty ateizmusáról/agnoszticizmusáról/egzisztenciális kríziseiről, és ott van még a slágernek íródott, 80-as éveket idéző, new-wave dal, az If You’re Too Shy (Let Me Know), ami már most a banda történetének egyik legnépszerűbb single-je lett. Hozzá kell tenni, hogy ezt a fajta zenei káoszt nem lehetne így kordában tartani George Daniel nélkül, aki Healy szerzőtársa, a zenekar dobosa, és mostanra a brit popzene egyik legsokoldalúbb és legügyesebb producere.

Ahogy említettem, az album szövegek tekintetében sem rendeződik egy téma köré. Vannak romantikusabb balladák, politikai ügyek, LMBTQ-szolidaritás, valamint egy tudatosan giccsesre járatot szerelmi vallomás a többi bandatag felé. Emellett rengeteg létösszegzés, ami nem meglepő, hiszen a Notes On A Conditional Form-ot úgy emegetik Matty-ék, mint egy éra lezárása, állításuk szerint egy darabig nem jelentkeznek új albummal, ami jelen esetben talán nem is baj. A Notes ugyanis az utolsó lövés, amit egy zenekar ilyen formán megtehet. A The 1975-nak nagyon jót fog tenni egy kis szünet, egyrészt összébb kellene rázni Matt Healy megbomlónak tűnő elméjét egy kis pihenéssel, másrészt még egyszer nem tehetik meg, hogy ennyire koncepciótlan, kaotikus albumot adjanak ki.

A jövőben tehát jó volna hallani egy kicsit összeszedettebb, koherensebb, koncepciózusabb anyagot a brit zenekartól, de a NOACF most utolsóként még működik ebben az érában. Sok kritika éri a bandát azzal kapcsolatban, hogy felszínesen, „lopkodósan” nyúl egy-egy műfajhoz vagy nagy előadók életművéhez, és abból csinál saját számot, ugyanakkor nem gondolom, hogy a The 1975 egy copycat lenne, ezen a 22 számon is – akármennyire ugrál a műfajok között – végig érződik, hogy a The 1975-ot hallgatjuk, köszönhetően Healy egyéniségének, szövegvilágának és a George-féle sounddesignnak; valahogy mindig ott van valami, ami alapján megállapítható, hogy ez az ő zenéjük. És habár kaotikus az egész, az a vád továbbra is visszautasítható, hogy a The 1975-nak ne lenne saját identitása, mert az identitás nem feltétlen a zene műfajában keresendő, különösen a 21. században, ahol összevissza hallgatunk mindent, és egyre kevésbé szerveződnek a zenei szubkultúrák műfaji szabályok köré. Ennek a tendenciának a tünete és a kihasználója is ez a The 1975, amely pofátlanul nem ismeri a határokat.

Kiemelt kép: diymag.com

Tags: 2020, album, albumajánló, ambient, Brian Eno, Future, George Daniel, Greta Thunberg, Hétvégi albumajánló, lmbtq, Matt Healy, Notes on a Conditional Form, politika, pop, poprock, post-hardcore, spoken word, The 1975, zene Categories: ZENE
Related Posts