Szubkult drogprevenciós hullámzás – Timi Hendrix albumkritika

Varga Vencel 2018. aug. 3. 0 0

Szerény kis országunk rettenetesen rosszul teljesít idegen nyelvek ismeretében, mindezek mellett az angol pötyögésén túl például a német már második nyelvként felvéve az instant gyűlölet és a felejthetőség között helyezkedik el féltávon egy középiskolás számára. Ezek felett áll az az ember, akinek nincs sok baja a nyelvvel, majd a fangirl, aki már eljut a kultúra beszippantásáig, így bele-belehallgat Cro/Sido/Mark Forster köreibe (ők magyar párhuzamban Majka/Wellhello/Király Viktor német megfelelői). Ezek felett van a szubkulturális szint, ahol elérkezünk cikkünk főhőséhez, Timi Hendrixhez, aki a 2015-ös 2 Zimmer, Küche, Bong debütálása után kiadta legújabb lemezét, a Tim Weitkamp: Das Musicalt.

Mielőtt magára a 18 dalt számláló korongra térnénk, ejtenék pár szót az érdemes bielefeldi művészről, aki Tim Weitkamp néven látta meg a napvilágot. Igazi sikerét a mára már neves banda, a rap-dubstep-kokain stílust játszó Trailerparknál szerezte, ahol a 2009-es Crackstreet Boys lemezen még csak kollaborált, később teljes értékű tagjává vált a Teletabiruhákra emlékeztető öltönyökben koncertező kvartettnek. Elsőre sértőnek és nagyzolónak tűnhet a kokain szó zenei stílusok közé sorolva, viszont a zenekar koncertjei során jócskán rászolgált erre a kitüntetésre, és a többszöri rendőrségi eljárásokra is. Érdekesség, hogy bécsi koncertjükre több jegy kelt el, mint amennyit ugyanazon a helyszínen a Hurts el tudott adni. A drogfogyasztás mellett azonban figyelnek a rajongóikra; tetováltak már fellépés alatt, saját kocsmát nyitottak, és csináltak teltházas koncertet kizárólag 18 éven felülieknek. A banda tagja a még hazánkban ismert Alligatoah is, akinek a Willst du című slágere lassan rammsteini magasságokba emelkedik, hála Robin Schulz-nak.

Timi Hendrix a betömése minden „ilyen előadó sincs még” feliratú lyuknak, így köreiben több mint felfokozott várakozás előzte meg az albumot, amely egy év késéssel jelent csak meg, cserébe maximálisan kiszolgálta a célközönséget, sőt.

Forrás: amazon.de

A lendületes album neki is esik a valaha volt legtömörebb intróval, majd azonnal folytatja is két egymásba olvadó trackkel, a korong címadójával, és a 7483-al. Megkapjuk a jellegzetes utalásokat a kábítószerekről, személyes kritikával fűszerezve. Külön érdemes kiemelni az albumhoz készült rengeteg klipet, hiszen nemcsak előfutárokat kaptunk, hanem bátor kísérletezéseket. Három teljesen más dalt hallgathatunk gyors egymásutánban, melyek nem követik következetesen egymást. Valószínűleg King Krule-i utalások helyett egy átlag acid trip szüleménye az egész, de akik szeretik, pontosan emiatt szeretik.

A saját brand kiépítésén is masszívan dolgozik, hiszen kapunk egy reflektálást az első album egyik felkapottabb dalára; utalgatások helyett a „Der Kaiser von China” -t a második albumon a „Der Kaiser von China második rész” követte. Ugyanígy a brandépítéshez tartozik az önkollab feltalálása, hiszen a We are family-t a Trailerparkkal hozta össze, és míg az első verzében Timi Hendrixként, a másodikban már a TP tagjaként vonultatja fel saját magát. Nem hiszem, hogy láttam volna hasonlót.

Általánosságban meg kell említeni a kreatív szövegírást, a rímek ügyes használatát és azok továbbfűzését, továbbá a millió különböző téma felhozatala mellett képes minden dal egy egész masszává összeállni. Némely számokban utalások százai vannak dolgok ki nem mondására, ám mielőtt komolyra fordulna, gyorsan visszatérünk a tudatmódosító szerek használatára, amely jelenthet leplezést, akár egy eddig meg nem mutatott komoly ént, vagy újra előkerültek a saját márkás pólók (a White Rabbit Unfair Trade szintén a Trailerpark ruházati szüleménye, amely a drogcsempészést segíti, meg közben elég menő felsőket dobáltak össze).

Az album során bebizonyosodott, hogy nem mindig keltenek kellemetlen hatást a hangeffektek, és egyes stílusokhoz egészen testhezállóak, ezáltal pedig műfaji és előadói sajátosságként kezelhetjük. A dalok változatosak, és általánosságban gyorsak. A legtöbb három percnél rövidebb, így a 18 szám 45 percbe passzírozódik; ez picit elvesz az élményből. Hangulati ingadozást és tripet viszont kapunk, például az 1 Millionen Messerrel járó – a magyar fülnek – Belgás beütés után egy számmal arrább igazi new-era-trap érkezik az album leghosszabb számában, amit pedig egy meglepően depresszív, mélyérzésű dal követ Sapienttel. Sapient három számban is besegít. Ő a világ egyik underdog énekese, aki milliószor több rivaldafényt érdemelne, de nem kell elhagyni nemzetünk határait, hogy hasonlókat találjunk.

Az album igazi utolsó száma a krém az amúgy is díjra hajazó kokainnal bevont tortánkra, ahol már eddig is hallottunk akusztikus daloktól pszicho-őrjöngésen át konkrétan mindent, viszont Sapienttel megérkezett még a Tausend Zweite Chancen. Ez a dal több volt, mint mondatok összessége, ez a tökéletes popdal megírása volt, mind hangzásban, mind szövegben. Egy laza beintés a teljes német popszakmának; Lenának, Dieternek, Andreas Bouraninak, és egy szeretetfröccs a világban elveszett (és az album meghallgatása után vagy betépett, vagy személyiségzavaros) rajongóknak. A cukiságfaktor szintúgy Sapient nevénél, ugyanis a „zweite” szót gyaníthatóan nem tudta kimondani, ezért „Tausend Second Chancen” lett a refrénből, de ez még inkább hozzátesz a dalhoz.

Az összegzés elején szeretném megemlíteni, hogy egy debütálóalbumnál csak egy azt követőt nehezebb megírni; itt dől el igazán, hogy igen messzire megy majd az előadó hajója, vagy csak hullám kapott el egy lyukas csónakot.  Timinek ezt a feladatot sikerült megoldania egy olyan albummal, amely – ha már eddig is hullámoknál tartottunk – úgy dobálja a hallgatót össze-vissza, ahogy azt egy Disney Land-napijegytől várná el az ember gyereke. Pozitív csalódásként hallgattam végig harmadjára a Musicalt, amely köré ha tudnának egy darabot is írni, az több mint nagy durranás lenne. Az utolsó dal után hiányérzetem támadt, hiszen ha ilyet is tud karaktergyilkosság nélkül Timi, akkor várjuk tőle továbbiakban a hasonló balladákat.

Jó hír, hogy Alligatoah albumára sem kell sokat várni, hiszen szeptember 14-én érkezik, de annyira ne szaladjunk előre.

Az album értékelése a zárás szubjektíven, tízes skálán:

Tim Weitkamp – Das Musical: 10/9

 

Tags: Cro, Mark Forster, Sido, tausend zweite chancen, timi hendrix Categories: DOB+BASSZUS
Related Posts