„Beleszerettem a pillanatba, hogy ünnepelnek” – Interjú Szegő Andrással

Szabó Eszter 2018. aug. 2. 0 2

Egy ember, aki által közelebbről is megismerhetjük művészemberek és sportolók életét, belsőjét. Egy ember, aki mindenkivel szót ért, akinek mindenki megnyílik. Elég azt mondanom, Képes Sport, vagy Nők Lapja, tudhatjuk, Szegő Andrásról van szó.

Miután minden létező beszélgetést megnéztem és meghallgattam vele, cseppet sem volt meglepő, amikor a telefonban Jack Daniel’s-ként mutatkozott be, tudtam, ez ő. Most felé sietek a Vígszínház elé, ő már ott ül, mint kiderült, elmaradt egy interjúja.

Hogyan érinti, ha lemondanak egy interjút?

Dühöngök, kétségbeesek, és közben jó pofát vágok hozzá. Kudarcként élem meg, hiszen nem sikerült megcsinálnom valamit, amivel megbíztak.

Ön megkapja a neveket, akikkel beszélgetnie kell, vagy pedig maga választ alanyt?

Megkapom. Én nem is szeretnék választani. A nagy színészek is akkor buknak el, amikor a kedvenc szerepüket játsszák. Egyébként most nincs is olyan, akivel készítenék.

Miért? Elfogytak?

Vagy csak az én érdeklődésem csappant meg.

Azok után, hogy a legnagyobb művészekkel készített és készít a mai napig interjúkat, marad motiváció?

Alapvető motiváció, hogy ebből élek.

Miért akart újságíró lenni?

Régen úgy képzeltem el ezt a szakmát, mint a Kosztolányi-novellákban. Ül a szerkesztő a kávéházban… az egész olyan elegánsnak tűnt. Egyébként nagy rajongója voltam Szepesi Györgynek, bálvány volt, és azt gondoltam, de jó lenne ilyennek lenni.

Más opció nem is volt?

Máshoz nem volt se tehetségem, se affinitásom. A nagymamám testvére költő volt, Várnai Zseni, és egyszer elhívták hozzánk, állapítsa meg, hogy lehet-e belőlem újságíró. El is jött, kérdezgetett, én válaszoltam. Végül, az utolsó kérdése az volt: szeretem-e a nyelveket? Azt válaszoltam: „attól függ, a marhanyelvet például nagyon szeretem”. Azt mondta, menjek el hentesnek. Végül hát újságíró lettem, bár sok megalkuvással járt.

Például?

Rá kellett jönnöm, hogy egy újságíró nem a saját kis véleményét írja meg. De az interjúknál sem írhatok le mindent, amit nekem mondanak. Megalkuvás még az is, hogy el kell magam fogadtatni a szerkesztőségben, a kollégákkal. Sőt, sok olyan téma volt, amikről nem lehetett írni.

Ki a kontrollja, egyáltalán van-e?

A feleségemet kérem meg a helyesírási hibák átnézésére, és abban reménykedem, hogyha elkezdek rosszul, unalmasan írni, akkor ő szól. Sokszor úgy érzem írás közben, ez most nagyon jó lesz, erre azt mondják, ezen még dolgozhattam volna. Máskor úgy érzem, nem stimmel semmi, rettenetes lesz, akkor meg jó a visszhang. Néha nagy félelmeim vannak, mert észrevettem, hogy ötvenöt éves kor után már az igazán nagy írók sem alkottak nagy műveket. De ugyanez a zenében is.

(A kávézóban ülünk, amikor valaki hirtelen, nagy lelkesedéssel leszólítja… váltanak pár szót, aztán elmegy az illető.)

Van, hogy felismerik?

Volt egy időszakom, amikor sokat szerepeltem a tévében, úgy a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek közepéig. Akkor sokan ismertek. Bokszot, súlyemelést, cselgáncsot, birkózást közvetítettem. Abban az időben volt egyfajta hierarchia, hogy a legjobbaké volt a foci, a közepeseké a vívás, az öttusa, az alattuk levőké a röplabda, a kajak-kenu, és aki alattuk állt, azé lett a boksz.

 

Ma nagy dicsőség focit közvetíteni?

Én arról a korszakról beszéltem, amikor az Aranycsapat focizott. Tényleg rang volt őket közvetíteni. Igazi bálványok, hihetetlen, hogy ismerhettem őket.

A beszélgetésre készülve feltűnt, hogy álmodozó típus, és nincs megelégedve magával. Javítson ki, ha rossz a megállapítás!

Nos, sok mindent szeretnék, például a Reál Madridban játszani, vezényelni a Bécsi Filharmonikusokat, vagy találkozni Sophie Marceau-val.

Hiszen arra lett volna lehetősége…

Igen, de megijedtem. Hogy mit akarok? A gyerekeimet biztonságban tudni az életben.

Hogy áll a boksszal?

Nemrég átestem egy kisebb műtéten, de azóta már háromszor is voltam bokszolni. Nagyon formában tart, csak attól félek, eljön az idő, amikor észreveszem, hogy kímélnek az ellenfelek. Ez megalázó lenne.

Tulajdonképpen mi vonzza a bokszban?

Van benne valami mérhetetlenül nagy igazság, miközben egy mérhetetlenül igazságtalan világban élünk. De egyébként nekem nem az az élmény, ha mást ütök, hanem ha engem nem tudnak megütni. Volt egy verseny, ahol én nyertem, de szóltam a bírónak, emelje fel mindkettőnk kezét.

És az igazság?

Én nem győzni akartam. Nekem többet ér, ha utána összeölelkezünk, és úgy válunk el.

Vannak az életében olyan nagy pillanatok, amelyekre gyakran gondol vissza?

Például amikor Prima Primissima díjat kaptam. Felmentem a pódiumra, és alig akartam abbahagyni a beszédet. Egyszerűen beleszerettem a pillanatba, hogy ünnepelnek. A nagy színészeket minden este így ünneplik…

Talán nem is értékelik úgy… Azt tudjuk, hogy Párizs a kedvenc városa, de az is kiderült, kedvenc verse a Párizsban járt az ősz.

Így van. Amikor Párizsban jártam, hatvanszor végigmentem a Szent Mihály úton, hátha megérzek ebből valamit.

Na, és milyen zenéket szeret?

Schubert, Mozart, de tőlük vannak olyan művek, amelyeket nem tudok meghallgatni, mert túl mélyen hatnak rám. Nem bírnám elviselni.

És nem kell megélni néha ezeket a fájdalmakat?

Lehet, de ehhez gyáva vagyok. Mozartnak a Lacrimosa, az már nem megy.

Magyar filmekkel hogy áll?

Hyppolit, Jób lázadása, de utóbbit sem bírom igazán nézni az előbb említett okok miatt.

Amikor interjúalanyai szaftos, olykor esetleg kiábrándító információkat osztanak meg Önnel, nem megy el a kedve az általuk képviselt művészeti ágtól?

Nem. Ha kiderül egy zeneszerzőről, hogy például alkoholista, attól még az a zenemű ugyanolyan marad, ugyanolyan szép marad.

Melyik beszélgetésre, illetve találkozásra a legbüszkébb?

Ön mit gondol?

Én a Ruttkai Évát választanám, számomra hatalmas legenda.

A Ruttkais beszélgetéssel egy baj van: lehetséges, hogy nem voltam sportszerű. Ismertük az orvosát, tudtuk azt is, hogy nagyon beteg. Nem biztos, hogy korrekt volt felkeresni. Ha van túlvilág, és még szóba áll velem, ezt mindenképpen megbeszéljük…

Kiemelt kép: Falus Kriszta

Tags: beszélgetés, interjú, Képes Sport, Nők Lapja, sajtó, Szegő András, újságírás Categories: PORTRÉ
Related Posts