A tavalyi év nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Fesztiválok, teljes évadok estek ki, ami a hazai zenei életet alapjaiban rengette meg. A legnagyobb fesztiválok egyikével, a Stranddal összegyógyult Petőfi Zenei Díj átadó gálája viszont egy sterilebb környezetben is megvalósítható esemény. A díjak átadására január elején került sor, A Dal stúdiójában.
Dicsérendő, hogy próbálták legalább jelzésértékkel bíróan visszahozni a magyar fesztiválszcénát, jelezni, hogy az előadók még léteznek. Szintén szép gondolat, hogy az amúgy is a PZD-t szervező stáb csinálhatta a mostani díjátadót, az pedig szintén szép gondolat volt, hogy régi legendákat mai jól csengő nevekkel állítottak össze egy pár perces produkció erejéig. Az eredmény? Erős hiányérzet.
Nagyon nehéz kérdés az, hogy világszerte mennyi értelme van még a díjátadóknak egy olyan szegmensben, ahol alapvetően a néző/hallgató a fő „jutalom” az előadók számára. Külföldön a Grammy, itthon pedig a Fonogram fullad évekről évekre érdektelenségbe (Krúbinak köszönhetjük, hogy Majka beszélt róla, így legalább tudjuk, hogy van még Fonogram), nem mellesleg a botrányok sem kerülik el ezeket a díjátadókat.
A Petőfi Zenei Díj alapjaiban borítékolható biztonsági játéknak tűnt, ahol az év felfedezettje valószínűleg nem olyan előadó lesz, aki obszcenitást képvisel, vagy (érthetetlen okokból) nem játszik egy dalt sem tőle a Petőfi Rádió. A díjakat tekintve azonban nagyon sok kérdés merült fel: például az abszolút hidrogénbombaként ledobott Corduroy Clubot kidobó Carson Coma, vagy éppen Dzsúdló milyen okok mellett lehetett kevésbé felfedezett, mint a Tortuga zenekar?
Az élő show konstruktív elképzelése nem volt rossz – bomba díszlet (ami kicsit promózza is A Dalt), az MTVA két legbiztonságosabb műsorvezetője, akiknek a teljesítményébe nehéz lenne belekötni, hiszen 3 napon át zajló felvételeken végig próbálták tartani a nézőben azt a lelkületet, hogy itt „azonnal” derülnek ki az eredmények. Ugyanakkor ők sem tudták teljesen őszintének mutatkozva átélni azt, hogy miért kell egy nem élő adásban visszaszámolni, egyes eredményeket pedig miért kell egy karabinerekkel belebegtetett izének behoznia a műsorba. Ezek a kellemetlen pontok kemény gyomrosok voltak az aranyos koncepciónak.
Sajnos a legendák és mai zenészek kohéziója is inkább hajazott egy X-faktor táborbéli összevágásra, mint profi produkciója. Kelemen Kabátban és Nagy Feró látványosan együtt szenvedtek a színpadon egy kényszeres helyzetben, de Rúzsa Magdi és Presser a legnagyobb biztonsági játék volt – egy 10 éves számot eljátszani körülbelül Internet Explorer-i up to date-séget tükrözött.
Maga a díjátadó egész egyszerűen egy erőltetett menet volt, ahol valamennyire érthető és valamennyire érthetetlen nyertesekkel gazdagodott a hazai élet. Bagossy Norbi és Rúzsa Magdi győzelme teljesen érthető, ugyanakkor a korábban említett év felfedezettje erős szemöldökráncolással járt. Ennél talán az év akusztikus koncertje, Demjén Ferenc díja 2019-ben/2020-ban/2021-ben egy olyan érthetetlen pont, hogy magyarázatot sem tudnék találni, hiszen a jelöltek között alapjaiban egyetlen igazán kortárs, friss előadót nem találtunk.
A Petőfi Zenei Díj egy újabb közepes csalódása a hazai zenei életnek, amely jelentős részben a Petőfi Rádió önmagával történő kézfogása, ahol saját előadóit megsimogatta, a maradékot pedig úgy kezelte, mintha sosem létezett volna zene a Petőfi Rádión kívül. Lehet, hogy túlzó a kijelentés, de elég kiábrándító élmény, hogy 2020-ban a felfutó műfajok és azok képviselői teljesen kimaradtak. Amíg ezek az ellentmondások nem lesznek feloldva, és 2021-ben még mindig Pataky Attila énekli főműsoridőben a „Várj, míg felkel majd a nap” című ódát, addig csak újra és újra belerúgunk az amúgy is földön fekvő hazai mainstreambe.
Kiemelt kép: szekelyfold.ma
