Száz éves lenne Bernstein – Koncert a Magyar Rádió Márványtermében

Hézer Luca 2018. jún. 28. 0 0

A világhírű amerikai zeneszerző, Leonard Bernstein századik születésnapját nem lehet elégszer megünnepelni. A West Side Story komponistájára ezúttal a Magyar Rádió Márványtermében emlékeztünk. A Bernstein-művek mellett Bartók, Debussy és Hacsaturján darabjai tették változatossá a koncert műsorát.

Leonard Bernstein gazdag és sokszínű életművéből nehéz egyetlen alkotást kiemelni. Vannak híres, és vannak kevésbé ismert vagy játszott darabjai, de a szerzőre jellemző modernitás és láttató stílus mindegyikben ott rejlik. A Márványteremben Ábrahám Márta (hegedű), Polgár Éva (zongora) és Szepesi Bence (klarinét) előadásában tapasztalhattuk meg élőben a huszadik századi klasszikus zene főbb irányvonalait.

Elsőként Bernstein Klarinét Szonátáját hallhattuk, amiben a zongora kísért. A darab első tétele máris rendívül sok mozzanatot jelenít meg. Ezek azonban nem egymásból építkeznek, hanem kontrasztot alkotnak. Éles váltásokkal kapunk újabb és újabb impulzusokat, mintha a zeneszerző minden gondolatát ebbe az egy tételbe szerette volna sűríteni. Ennek köszönhetően inkább atmoszférateremtésről, mint levezetett dallammotívumról beszélhetünk. A rövid, de figyelemfelkeltő bevezetés után egy lírai rész következik, amiben szintén jól elkülönülnek a zenei egységek. Ezt követően a lendületes ritmus és a modern játékosság hoz újabb tartalmi változást. A darab vége felé tisztán látszik, hogy a műnek nem lesz tetőpontja, hanem folyamatos hullámzással tartja fenn az érdeklődést. A klarinét továbbviszi saját dallamát, amitől a zongora elválik, és újra a darabeleji témájára reflektál. Ezzel azonban nem a keretesség, hanem a mozaikszerűség válik még világosabbá. A darabot végül egy igazi hatásvadász filmzenei csattanó zárja.

 

A Klarinét Szonáta kellemes felvezetés volt, ami megteremtette a hangulatot a következő, már nehezebb gondolatmenetet követő Touches című zongoradarabnak. A legelső darab nem tartogatott annyi izgalmat, hiszen sokszínűsége miatt nem volt lehetősége egyetlen témának sem kibontakozni. Azt is mondhatnánk, mindenből kaptunk egy keveset – de semmi nem maradt emlékezetes. Ezt a hiányt azonban gyorsan pótolta a következő mű. A Touches nem dinamizmusával, hanem intonációival vált modernné. Itt is a kis egységekből álló, jól elkülöníthető zenei pillanatok uralkodnak, viszont ezek már egymásból építkeznek egészen a mű tetőpontjáig. Egy rövid lecsendesedés után ismét előtörnek a kifejező témarészletek, amelyek végül nyugvópontra helyezik a szerkezetet. Tökéletesen végigkövethetjük a dallamok ívét és a logikai rendet, amiben íródtak. Minden hang megkapja a saját funkcióját, ami így hozzájárul a teljességhez.

 

Bernstein után időben visszaléptünk néhány évtizedet Debussy hegedűre és zongorára írt Szonátájával (L 140). A hegedű megjelenése új színt hozott az estébe, hiszen a darabban ez a hangszer képviseli leginkább a szerző jellemző hangzásvilágát, míg a zongora harmóniateremtő funkciót tölt be. Az ismétlések és a motívumok teljes kihasználása jellemzi a darabot, ami Bernsteinnél nem volt érezhető. Debussy a következő korok előfutára is lehetne ezzel a darabbal, hiszen a disszonáns pillanatok, valamint az újító dallamosság egyértelműen jelen vannak, mégis érezhető az a fajta tiszta harmónia, amit az utána következő zeneszerzők már megreformálva vittek tovább. Bár a főtéma még halványan kimutatható, Bernstein darabjaihoz hasonlóan itt is az egymást követő hangulatok sokasága uralkodik felette.

 

A huszadik század különleges zeneszerzői közül nem maradhatott ki Aram Hacsaturján sem. Triójában a klarinét és a hegedű versengenek a figyelemért saját szólamukkal, amíg a zongora ismét háttérbe vonul. A darabot nem jellemzi egységes atmoszféra, inkább zenei impulzusokból dolgozik. A szólamok menete azonban egyenként nézve nem csapongó, csupán túlságosan távol állnak egymástól ahhoz, hogy összhang alakuljon ki közöttük. Ezt az érzést a második tétel oldja fel, ahol már mindhárom hangszer ugyanazt a témát variálja egymást követve. A zeneszerzőre jellemző népies motívumoknak köszönhetően nagyobb összetartás és több játékosság van a műben, mint az előzőekben, így a mű végére az egymásba fonódott szólamok a klasszikus értelemben vett kiteljesedést is lehozzák.

 

Zárásképpen Bartók Béla klarinétra, zongorára és hegedűre írt darabját hallhattuk. A Kontrasztokban minden hangszernek lehetősége nyílt, hogy kihasználja a mű különleges zenei elemeit. A visszatérő témákkal, kellemes túlzásokkal és mély tartalommal összekapcsolt szólamok remekül követik egymást anélkül, hogy háttérbe szorítanák a másikat. A körkörös felépítés, ami az első tételt jellemzi, egy egységes, Bartókra jellemzően éles, de nem tolakodó hangzásvilágot teremt meg, ami után egy klarinétszóló töri meg a folyamatot. A határozott, lendületes kezdést egy befelé fordulás követ, ebből pedig a rendkívül játékos, technikai bravúrokban bővelkedő utolsó tétel vezet ki. A befejezésben leginkább a hegedű jut főszerephez látványos szólórészével. Itt már nem körkörös, hanem egyenes iránymutatásról van szó, ami a lezárással meg is érkezik nyugvópontjára a hektikus kimenetel után. Bartók tehát nemcsak a szólamok összhangjára, hanem a szerkezeti precizitásra is nagy gondot fordított. A darab nem véletlenül került a koncert végére, hiszen a zenészek kihívása és a közönség különleges élménye lett az est folyamán.

Kiemelt kép: www.pittsburghsymphony.org

Tags: Ábrahám Márta, Aram Hacsaturján, Bartók Béla, Claude Debussy, hegedű, klarinét, Klarinét Szonáta, Klasszikus zene, Leonard Bernstein, Magyar Rádió Márványterme, Polgár Éva, Szepesi Bence, Touches, zongora Categories: DOB+BASSZUS
Related Posts