Politikai aktivizmussal átitatott eklektikus világűri kaland: Declan McKenna – Zeros kritika

f21.hu 2020. okt. 7. 0 0

Declan McKenna második lemeze várhatóan bebetonozza a fiatal zenészt az új generációt meghatározó alternatív előadók közzé. A hol visszakacsintó, hol előremutató hangzásvilágnál már csak a lemez szövegei érettebbek.

Szerző: Kovács Márton

Nem lepne meg, ha Declan McKenna nevét látva sokan tanácstalanul görgetnének tovább. A fiatal brit előadó Magyarországon mintha még nem nagyon nőtte volna ki magát, szülőhazájában viszont szorgosan növeli táborát. A 2017-es első albuma, mely a What do you think about the car címet viselte, egy elég szolid debüt volt ahhoz, hogy felhelyezze magát a radaromra, mint ígéretes fiatal tehetség. Az idén megjelent második albumot hallgatva pedig el tudjuk dönteni, Declan megmarad-e nagy reménységnek, vagy be tudja-e váltani a hozzá fűzött reményeket.

Már az első dal (Better Believe!!!) során elkap “a naprendszer leggyorsabb fegyverétől” (ő ugyanis így utal magára) megszokott pozitív hangulat, melyet az előző albumnál jóval sűrűbb hangzásvilággal párosít. Declan ugyanis időközben a nyílegyenes indie rockból sikeresen áttért a retrofuturisztikus psychopopba, mely lenyűgöző, tekintve, hogy ugyanez az Arctic Monkeysnak tizenkét évébe telt. Az album hangzásvilága ennek megfelelően sok helyen merít a 70-es, 80-as évekből, legyen szó a kifejezetten queenesre sikerült gitárdallamokról, vagy egy The Wallt idéző ének és zongoracentrikus tételről (Be an Astronaut). Mindeközben annyi minden történik a háttérben, hogy első hallgatásra a számok talán túlírtnak tűnhetnek, köszönhetően a teljesen eltérő hangszerelésű verzéknek, a különböző szövegezésű refréneknek és váratlan hangnemváltásoknak (mindháromra példa a Twice Your Size, személyes kedvencem az albumról). Declan még egy kőegyszerűnek induló szerelmes akusztikus balladát is átvisz pszichedelikus kavargásba (Emily). Ezzel szemben a dalok viszont, kellő struktúrával rendelkeznek hogy ne kalandozzon el a figyelmünk, így három hallgatás után az album nagy része például masszívan beült a fülembe. Emellett az említett inspirációkból is következik a letagadhatatlan brit életérzés, melyet tovább segít az End of the F***ing World főszereplőjével készült klip (Key to Life on Earth).

A pozitívumok listáján említhető továbbá a lemez szövegvilága. Már az előző albumon is előkerültek politikai témájú szövegek, melyek szerencsére itt is megjelennek (szerencsére, minthogy legalább szólnak valamiről, khm, Blossoms). Pluszpont, hogy ezek tovább mennek a Fuck Trump (illetve jelen esetben ugyebár Boris) szintű alibi aktivizmusnál, így az album közepére már én is vasvillával kergettem volna a brit felső középosztályt. A Daniel nevű visszatérő karakter köré épülő lemez kitér olyan témákra is, mint az emberek politikai és kulturális izolációja (Daniel, you’re still a child), a környezetvédelemhez fűződő közöny (Sagittarius A*), a mostanában divatos témának számító post-truth időszak (Twice your size) és valamilyen okból kifolyólag a vallási szekták. A komoly témákat ugyanakkor némiképp beárnyékolja, hogy szinte az összes dal rendkívül optimista és boldog hangulattal rendelkezik, úgyhogy elsőre könnyen elmegy a mondanivaló mellett az ember.

Mindent összegezve, kiváló albumot tett le az asztalra Declan McKenna. Persze bele lehet kötni, hogy néhol kicsit túl aktívan -lop – reflektál Bowie-ra, ugyanakkor nem mondható el az albumról, hogy poros lenne, vagy túlzottan nosztalgikus hangulat jellemezné. Ez kiegészül azzal, hogy az alapból jó első albuma óta mennyit fejlődött énekben, dalírásban, szövegírásban és hangszerelésben. Apró hátrány talán, hogy olyan egyszerűre megírt, slágeres refrénnel rendelkező szám nem született, mint az előző lemez Brazil-ja, de ez betudható annak, hogy annyi mindent akart elmondani a 41 perces játékidő alatt, hogy kicsit sűrűbbek lettek a dalok. A Zeros szinte teljesen mentes a “B oldal-hatástól”, minden dalnak megvan a saját személyisége és helye a lemezen. Kíváncsian várom, merre halad a 21 éves zseni pályája, én minden bizonnyal követni fogom, és mindenkinek ajánlom, aki valaha hallgatott indie vagy pszichedelikus zenét, illetve bármit a 70-es évekből.

Értékelés: 8/10

Kiemelt kép: nme.com

Tags: album, albumkritika, Declan McKenna, indie rock, Pink Floyd, pop, psychpop, Rock, The End of The Fu***ing World, The Wall Categories: ZENE
Related Posts