Beszámoló a szegedi fáklyafogadó demonstrációról
Már több mint egy hónap telt el azóta, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem diákjai elbarikádozták magukat és a jelképes Vas utcai épületet az új vezetés emberei előtt. A harc még nem ért véget, távolról sem adták fel az egyetemük szabadságáért folytatott küzdelmet – fórumok, demonstrációk szervezésében vesznek részt országszerte, valamint szeptember 30-án az Egyetem téri virrasztás keretein belül átadták a leköszönő vezetés által gyújtott őrlángot a velük szolidaritó hallgatóknak. Szombattól vasárnapig 150 futó a fáklyát kézről kézre adva, rendőri oltalom és egy SZFE-s furgon kíséretében 1500 kilométert tett meg, hogy a láng elérhessen a vidéki egyetemi városokba, köztük Szegedre is. A fáklya hordozói éjszaka és szakadó esőben is futottak, hogy időben érkezzenek a vasárnap délutánra szervezett fogadóünnepségekre.
Nem csak engem ért váratlanul az október 4-ei verőfényes napsütés: a legtöbb ember a pulóverén vagy a kabátján üldögélt a Dugonics téri szökőkútnál, a Szegedi Tudományegyetem rektori épülete előtt várva az őrlángot, amelyet a felsőoktatás autonómiájáért és minden magyar egyetem szabadságáért gyújtott a Színház- és Filmművészeti Egyetem leköszönő vezetése. Miközben a téren békésen várakozó emberek árnyékba húzódtak vagy éppen kiélvezték a napsütést, a Bajai úton az utolsó öt kilométerre – ki edzőcipőben, ki biciklivel – többen csatlakoztak az őrlángot hozó futókhoz, hogy aztán a sorfalat álló tömeg ovációjának kíséretében együtt szakítsák át a célszalagot.
Megérkezett a láng, és a sportruhás egyetemisták hősök lettek. A tömeg ünnepelte őket, de alig volt erre idő, mert már zajlott is a színpad előtti tűzzsonglőr-bemutató. A futók eközben kifújták magukat a színpad mögött – tudják, hogy ez a közönség minden szavukra figyelni fog.
A nap egyik legfelemelőbb pillanata az őrláng és a Szegedi Tudományegyetem támogatói nyilatkozatának az átadása volt. A dokumentumot, amelyet az egyetem 220 munkatársa írt alá, Fekete Éva, a Természettudományi és Informatikai Kar professzor emeritája és Szőnyi György Endre, a Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar professzora nyújtotta át Bagossy Bálint Bendegúznak, az SZFE hallgatójának. Fekete Éva hangsúlyozta, hogy ez a nyilatkozat rég nem látott mértékű összefogás eredményeként született meg, ugyanis nemcsak az egyetem oktatói, hanem doktoranduszok, könyvtárosok és kutatók is aláírták azt. Külön kiemelte a bölcsészkar elhivatottságát az ügy mellett, ugyanis oktatóinak több mint fele – 130 ember – foglalt állást az egyetemi autonómia mellett.
Az átadást követő beszédek mind az SZFE körüli események egy-egy aspektusát emelték ki. Jászay Tamás kritikus, egyetemi tanár nagy volumenű felszólalásában arról beszélt, hogy a hatalom megcsúfolja a nyelvet: „Azt mondják: egyetem; azt értik: ideológiai kiképzőközpont – dübörögnek a súlyos szavak a megafonon keresztül. – Azt mondják: szabadság – ezt nem mondják.” A kormány kommunikációját Orwell nyomán az újbeszélhez (newspeakhez) hasonlította, ezzel dübörgő tapsot érdemelve ki a sokaságtól. Forradalmi hangulatú beszédében végül Bulgakov Mester és Margaritáját idézte meg: a legnagyobb bűn a gyávaság – foglalta össze a mű tanulságát –, ezért mernünk kell felszólalni.
Orcsik Roland író, költő az SZFE tiltakozásának erőszakmentességét emelte ki, a mozgalom erejét Gandhiéhoz hasonlította, aki különböző felekezeteket, egymással szemben álló csoportokat egyesített az erőszakmentesség zászlaja alatt. „Az azonban igenis erőszak, ha a megkérdezésünk nélkül változtatják meg az oktatási rendszerünket” – mondta Orcsik, majd kifejtette, hogy ha Gandhinak is sikerült felszabadítania Indiát a brit uralom alól, úgy az SZFE polgárainak is sikerülhet visszaszerezniük egyetemük autonómiáját. Ezután felolvasott néhány verset Legalja című új kötetéből, amelynek címadását az aktuális politikai helyzetre vonatkoztatta. Szilasi László író, egyetemi tanár szintén megosztott egy-egy részletet a saját regényeiből, az általa választott szövegrészek új kontextusba helyezésével azok az egyén és az ország jelenének továbbgondolásaként hatottak.
Végül három egyetemi hallgató egy anonim beszédet olvasott fel, amelyet egy társuk írt, aki bár megfogalmazta a fenntartásait a politikai rendszerrel kapcsolatban, mégsem vállalta nevét és arcát, mert félt a felszólalásának következményeitől. Ez a szöveg az egyetem szellemi, kulturális műhelyként való fontosságát hangsúlyozza, amelynek keretein belül a különböző perspektívák megférnek egymás mellett, valamint felhívja a figyelmet arra is, hogy az SZFE ellen indított támadás csak a kezdet, a színművészeti ügye minden magyarországi egyetem ügye is. A beszédek zárásaként a résztvevők elénekelték a dalt, amely lassan az SZFE-mozgalom himnuszává nőtte ki magát: „Ejj, a titkos egyetem titkosan kezdődik, mégis utoljára kivilágosodik”.
Az erőteljes felszólalások között zenés produkciók gondoskodtak arról a jókedvről és családias hangulatról, ami az SZFE által indított mozgalom sajátja. A Dugonics téren várakozó tömeg a kiváló zenészekből álló AranyEzüst Kamaraegyüttes klasszikus dallamait hallgathatta, valamint Kovács Márton, Móser Ádám és a Szegedi Nemzeti Színház művészeinek élettel teli, vidám, felszabadult örömzenéje két erős beszéd között arra emlékeztette a hallgatóságot, hogy nemcsak az számít, kikkel szemben állnak ebben az ügyben, hanem az is, hogy kik vannak mellettük.
A Dugonics téren összegyűjt néhány száz fő egyszerre sugárzott derűt és erőt, ahogy ezt az SZFE diákjai és tanárai is teszik. Miközben a szökőkút szélén, törökülésben szemléltem, ahogy a jelenlévők kis mécsesekben hazavisznek egy kicsit a lángból, amely a Vas utcából egészen Szegedig elért, nem haragot vagy gyűlöletet láttam magam körül, hanem tiszteletet és hálát egymás iránt, azok iránt, akik egymással vállvetve állnak egy közös ügy, a szellem és a művészet szabadsága mellett.
Az estébe hajló délutánt végül a Hűvös zenekar koncertje zárta, olyan erőteljes és igényes befejezést adva a Titkos Egyetem és Antal Bálint főszervező által rendezett eseménynek, amilyen az első pillanattól volt. A koncert közben a szervezők láthatósági mellényében mellém került Papp Bence, aki egyike volt azoknak, akik a szegedi bölcsészkar nevében az épületre felhelyezett molinóval az elsők között fejezték ki szolidaritásukat a színművészeti hallgatói mellett. „A beszédeket és a performanszokat hallgatva eszembe jutott, hogy a pesti eseményeken felbuzdulva ezt az egészet ketten indítottuk el Szegeden azzal, hogy tenni akartunk valamit, úgyhogy fogtunk egy lepedőt meg egy festékszórót. Most meg itt tapsol több száz ember, középiskolásoktól az egyetemi oktatókon át az idősekig” – mondta, miközben mögötte egy idős hölgy Szent Györgyi Albert szobrának kordonjelző szalagból készült nyakkendőjét igazgatta. Hazafelé tartva láttam, hogy József Attila is hasonló öltözéket kapott.
Kiemelt kép: szeged.hu
