Túlcsorduló szeretet: Blossoms – Foolish Loving Spaces albumkritika

f21.hu 2020. Júl. 31. 0 1

A fiatal és ígéretes angol együttes harmadik albuma elkalandozik a popzene irányába, miközben kellemes, de feledhető élményt nyújt. Az új Blossoms-lemez nem vállal többet, mint egy futó nyári kalandot, de kérdés hogy ezt a vállalást tudja-e teljesíteni.

Szerző: Kovács Márton

Nem egyszerű dolog megjósolni, hogy kik lesznek a jövő vezető együttesei, pláne ha az ember főleg indie rockban utazik. Miután a műfaj bálnái egymás után váltanak zenei profilt vagy mennek határozatlan idejű szünetre, felmerül az öröklés kérdése, esetlegesen az irányzat jövője is. Ilyen helyzetben abszolút örvendetes, ha egy fiatal együttes akkora kolosszális slágerrel áll elő, mint a Blossoms a Charlemagne-nal tette. Az angol indie rock és pop rock határán lavírozó banda szépen építgette karrierjét, melyet mi sem jelez jobban, mint hogy már a zenei sznobizmust messze elkerülő ismerőseim némelyike is hallott róla, mely nem is meglepő. Az első albumon a kapós, abszolút rádióbarát britpop dalok kaptak egy enyhén a 80-as évek nosztalgiáját idéző hangszerelést, mely – tekintve, hogy ekkor 2016-ot írtunk – abszolút divatosnak számított. Az együttes meghatározó hangzását sikeresen fejtették tovább a második albumukon is (Cool like you), miközben leheletnyit oldalaztak a popzene irányába. Az ipari standardnak számító két év elteltével pedig megérkezett a harmadik albumuk is, mely alapján konkrétabb elképzeléseink lehetnek a zenekar jövőjét illetően.

A Foolish Loving Spacest követően már nem igazán áltathatjuk magunkat azzal, hogy indie rockot hallgatunk: ez színtiszta popzene, amivel semmi baj sincs, mindig szívesen hallgatok igényesen hangszerelt popzenét. A hangzás terén ennek megfelelően némi változás történt: a 80-as évekre jellemző, élesebb szintetizátorleadek háttérbe szorultak, cserébe előtérbe került az egyszerűbb zongora, a friss gitárhangzások, illetve az ének. Ez egyfelől örvendetes, mert nyilván az együttes is érzékelte, hogy porosodik a hangzásviláguk, viszont sikerült szintén a nyolcvanas évekre jellemző, új elemeket beépíteni (mint például a több számban is hallható konga), melyek segítségével abszolút komfortzónán belül maradtak. Charlie Salt basszusgitáros továbbra is az együttes titkos fegyvere, aki a legtöbb dalt elviszi a hátán. Ugyanakkor úgy érzem, így Myles Kellock billentyűs, aki a korábbi albumok legjobb dallamait hozta, kissé háttérbe szorult, és itt csak egyszerű akkordozásokat bíztak rá, ami talán pazarlásnak tekinthető.

Az album a lágy hangzású If You Think This Is Real Life-fal indul, melynek refrénje viszont számomra túl szájbarágós a szaggatott ritmusával. A Your Girlfriend esetében egyedi hangzást biztosít az egyedül itt használt slide gitár. A The Keeper egy újabb kellemes, kicsit már túl nyálas szerelmes szám, mely folytatja a megkezdett hangulatot. A My Swimming Brain végre kis változatosságot hoz magával és egy fokkal diszkósabb hangulatot is, mint korábban, több érdekes gitárhangzással is. A Sunday Was A Friend Of Mine tartalmazza az album legkomolyabb basszusgroove-ját, mely kicsit kár is az amúgy közepes számba. A trend folytatódik az album második felén, nagyon boldog és kapós refrénű számok váltogatják egymást, sőt még egy akusztikus ballada is előkerül (My Vacant Days).

A lemez szerintem egyértelműen legjobb dala az album címét is adó zárótétel, a Like Gravity. Itt végre félredobják a rágógumi ízű, slágergyanúsra írt számokat, és egy kicsit kevésbé formális, sötétebb hangulatú dalt hoznak, ahol még a hosszabb instrumentális részek is beleférnek. Egy interjú alapján a zenekar azért rakta az utolsó helyre, mert a következő albumukat ilyen irányba vinnék el (melyet én nagyon üdvözölnék).

Az albumnak viszont van egy hatalmas gyengesége, mely mellett nehéz elmenni, mégpedig a dalszövegek. Én tipikusan olyan hallgató vagyok, aki elsősorban a zenére koncentrál, és az album szövegvilága csak másodlagos, így ha ez már nekem is problémát jelent, ott tényleg több sebből vérzik a dolog. A téma választásnál egy popegyüttesnek abszolút el lehetne engednie azt, hogy minden szám a felszínes szerelemről és lányokról szól, még akkor is, ha van műfajon belüli példa előrébb mutató szövegekre (például a The 1975). Kicsit zavaróbb a tálalás, ugyanis Tom Ogden szövegei nélkülöznek mindenféle nüanszot, metaforát vagy költői képet. Nem vagyok nagy irodalmár, de azért az „én egy fiú vagyok, ő pedig egy lány” szint nekem kicsit kevés így egy harmadik albumra (ez ténylegesen egy szám első sora). Ami viszont abszolút beveri a koporsószöget, az az, hogy úgy hangzik, mintha az énekes egyszerűen kerülgetné a rímeket. Egy popegyüttes esetében úgy érzem, az azért már elvárható lenne, hogy egy négysoros refrén esetében tudjon találni 2-2 hasonló szót. Ez a hiányosság legegyértelműbben a Your Girlfriend esetében jön elő, ami után szinte képtelen az ember nem észrevenni a további számokban (és sajnos visszamenőlegesen az előző albumokra vonatkozóan is) ezt a hiányt. 

Összességében az új Blossoms-album nem igazán váltja meg a világot. Kicsit úgy érzem, két szék közé esett az együttes: szélesebb ismeretséghez szükséges, Charlemagne-szintű slágert nem sikerült kitermelni, mely feltehetően a dalszerzési hiányosságoknak és sablonoknak köszönhető. Emiatt viszont a korábbi, koncerten jobban súroló, pörgős rockszámok kárára ment a hangzás puhítása. A dalok első hallgatás közben nagyon fogósak és könnyen dúdolhatóak, viszont nem ülnek bele tartósan az ember fülébe, én például 7-8 hallgatás után sem tudnék egy jellegzetes dallamot sem visszaidézni a számok feléből. A Foolish Loving Spaces egy igen felületes album lett, ugyanakkor háttérzenének abszolút kellemes, egy-két hallgatásra tudom ajánlani, viszont egyelőre úgy tűnik, nem ők lesznek a műfaj zászlóshajói. Aki viszont szeret bárminemű értelmet vagy irányt keresni a dalok szövegében, az a lehető legmesszebb kerülje el.

Értékelés: 5/10 

Kiegészítés:

Akinek a hibái ellenére tetszett az új Blossoms-album, annak abszolút ajánlom az együttes Youtube-csatornáján található In Isolation nevet viselő sorozatot, ahol a régebbi klasszikusokat, az új album számait és feldolgozásokat játszanak a karanténidőszak alatt népszérűsödött, összevágott, kollázsszerű videókban. Nekem a második album akusztikus verziója után lett egyértelmű, hogy a Blossoms remekül hangszerel át dalokat, és ezt a képességüket itt is alkalmazzák. A show-t egyértelműen Joe Donovan dobos lopja el, aki egészen kreatív megoldásokat hoz, például lábdob helyett sörösdobozokat, cin helyett pedig ollót vagy spray-t használ. Külön kiemelhető a Tame Impala-cover, ahova még Miles Kane-t is meghívták vendégnek.

Kiemelt kép: nme.com

Tags: album, albumkritika, billentyű, Blossoms, Charlie Salt, dalszöveg, diszkó, In Isolation, indie rock, Joe Donovan, Miles Kane, Myles Kellock, pop, Tame Impala, The 1975, Tom Ogden, zene Categories: ZENE
Related Posts