A brit gitárpop ekhótöredékei átalakulnak, a nyelv átfordul, a meghatározhatatlan minőség fölénk tornyosul. A Platon Karataev első magyar nyelvű lemeze fontos lépés a magyar könnyűzenében: az alternatív világba még nem lép bele igazán, viszont az indie világtól már eltávolodik.
Paraszt-katonából tábornok
Botorság lenne, ha réges-rég elpuffogtatott frázisokat kántálnék a fejlődésről, és arról, hogy „a teringettét, ezt nem gondoltuk volna!”, vagy esetleg a gyönyörtől alélva és émelyegve paroláznék. Magam részéről óvakodnék az ilyen gesztusoktól, inkább in medias res, bele a közepébe, vázoljuk fel a tényeket:
1. A Platon Karataev mostantól az „a” hangúak közösségéhez tartozik, bizony, a jó öreg hamisíthatatlan magyar „a” hang közösségéhez, innentől ennek az ékes nyelvnek a fuvoláján át zengik a világot, és ez a tény igen fontos, mivel az angolról magyarra való áttérés mögött önazonossági pontok vannak, és nem egy marketingelv.
2. A Partért kiáltó által felvázolt világban sokkal jobban érezhető egyfajta meghatározhatatlan minőség (je-ne-sais-quoi), mint az eddigi anyagoknál. Ez voltaképpen egy nem érzékelhető dolog, tudatosan nem vagyunk képesek felfogni, de érezzük, hogy mélyebb esztétikai terek nyílnak a dalok által.
3. A lemezen szereplő szövegek számos ismert filozófiai alapvetést említenek (akár tudatosan, akár tudattalanul), és ezek által jól verifikálható Heidegger azon kijelentése, miszerint a filozófia vége úgy gondolható el, hogy az feloldódik a tudományokban és beszivárog a társadalom apró vérereibe.
Az utóbbi megállapítás mentén haladnék majd tovább, ebből kiindulva mutatnám be, hogy ez a lemez miért nevezhető szépnek, illetve górcső alá veszem a szövegekben felsejlő alapfelvetéseket is.
Mindenben ott van Isten?
„kérded, hol van Isten? / a lombkoronaszinten / didergő gyerekben”
A reverb-től úszó hatalmas terek eleve valami szakrális jelleget kölcsönöznek a Platon Karataev-számoknak, illetve maga a transzcendencia egyértelműsítve is megjelenik. A Lombkoronaszint című dal egy fontos shellingi gondolatot idéz fel nekünk: voltaképpen Isten magában hordozza a saját egzisztenciájának alapját, mely nem más, mint a természet Istenen belül. A „lombkoronaszint” kifejezés szépen jelzi ezt az egzisztáló alapot, mely egy olyan dolog Istenen belül, mely rajta kívül álló, és végtére fogalmazhatnánk úgy is, hogy mindennek az alapja.
Ez a kiindulási pont, ez az egzisztáló alap Schelling szerint a vágyakozás az iránt, hogy Isten szülje meg önmagát. A „didergő gyermek” képe kiránt minket ebből a metafizikai gondolatkörből, és az egész kérdést a magára hagyott, kétségekkel küzdő konkrét emberbe helyezi, így újraértelmezve a vágyakozást, mely már-már az emberben rejlő Isten keresésére irányul.
Vízből vagyok
„s a vízre írt nevem / az örvényben elmerül velem”
A vízmotívum – mint egyfajta generatív princípium – már a Szókratész előtti filozófiában is jelentős szereppel bírt, és később is, bizonyos vetületeiben fontosnak bizonyult. Ezek az első filozófiai elméletek a világ ősalapját keresték, és ezt olykor különböző anyagokban találták meg. Milétoszi Thalész „arkhénak„ (kezdetnek) tekintette a vizet, mint olyant, melyből tulajdonképpen minden létező jött, tehát kauzális összefüggés van a létezők és a víz között. A keletkezéselméletek gyakran cirkurális jellegűek, így van ez a Partért kiáltó számos dalánál, amelyben a vízmotívum megjelenik: az érzésünk az, hogy amelyből keletkezik a létező, abba is tér vissza, illetve ami a létét megalapozta, az okozza a vesztét is („az örvényben elmerül velem”).
Hamvas
„vakon magamba ütközöm”
A lemezzel kapcsolatban meg kell említeni, hogy bizonyos pontjain kapcsolódik a Hamvas Béla-örökséghez (és így közvetve Weöres Sándorhoz) is, ezért a Partért kiáltó teljes korpusza nem csak különböző filozófiai hagyományokhoz kapcsolódik, hanem a filozófiai és a szépirodalom közti határterületekre is elevickél.
Ezeknek a daloknak a tisztasága és a megszólíthatósága figyelemre méltó, egyszerűen végtelenül egyszerű az, amit hallunk, és zene nélkül az, amit olvasunk, de amikor kicsit belerévülünk az anyagba, akkor megtapasztaljuk a szimplicitások mögött megbúvó mélységeket.
A Platon Karataev lemeze úgy emelkedik egy egzisztenciális szintre – és itt csatlakozik Hamvas egyik fontos gondolatához – hogy közben teljesen transzparenssé válik (talán sikerét ennek is köszönheti), tehát nem művészkedik fölöslegesen, nem maníroskodik.
Befelé
„szemem égboltot fürkésző kút / csak befelé vezet kiút”
Akár egy individualista kiáltvány is lehetne a fent említett mondat, mely megeleveníti előttünk a gondolkodó, isteni és a kiterjedt szubsztancia karteziánus fogalmi hármasát. A szerző mintha jelezné nekünk, hogy a különböző létmeghatározások napjainkban már leegyszerűsített, materialista rendszerek, melyek elindítják a rajtam kívüli és a bennem lévő világ közti éles vitát, melyből a transzcendentális út jön ki végül győztesen.
Ismeretlen és fenséges
A fentebb már említett je-ne-sais-quoi fogalmához csatolva citálnám ide Dominique Bohours gondolatait a meghatározhatatlan minőségről, mely a teljes transzparencia mellett egyértelműen működővé teszi ezt a lemezt.
„Ez a hatalmas kiterjedésű víz, az apály, a hullámok morajlása és színe […] mindezekben van valami, olyan tudom-is-én-milyen, meglepő és különös valami, hogy nincs semmi, ami felérne ezzel a látvánnyal. […] mindig újnak tűnik […] természetes festményt alkot, melyet a művészet nem tud utánozni.” Ilyen a Partért kiáltó, valahogy megjelent benne ez a minőség, melyet értelemmel egyszerűen nem lehet felfogni.
Kiemelt kép: Platon Karataev
