Az Isten Háta Mögött, a Tej, az Atomki formációkból ismerős Pálinkás Tamás legújabb zenei projektje a Nagyúr új albummal jelentkezett. Az érett és választékos rock lemez, nagyszerű énekesi teljesítménnyel, néhol nagyon kemény szövegrészekkel szól a média általános problémaköreiről. Megbeszéltük mi van a sorok mögött.
Társadalomkritikus, társadalmi érintettségű az új lemez. Neked a zene mindig is a társadalomkritika megformálására szolgált?
Korábban nem ez volt a jellemző, inkább a saját univerzumomban futottam a saját köreimet. Úgyis mondhatjuk, magamról írtam magamnak dalokat, a külvilágot lényegében kiszorítva, miközben mindig is érdekeltek a társadalmi folyamatok. Az elmúlt években pedig folyamatosan alakultak azok a szövegek amelyek már kifelé néztek, a „kintre” reagáltak, a Szemét lemez pedig tudatosan lett ilyen irányultságú.
Mi okozta a változást?
Most már valamivel talán egészségesebb a lelki-érzelmi világom, vagy legalábbis jobban ki vagyok békülve magammal, mint korábban. Leegyszerűsítettem a belső képleteimet, kevesebb a megfejteni valóm személyesen – így nyithatok a világ felé.
Ilyen szempontból milyen előképei vannak a zenekarnak? Olyan előadókra gondolok, akik a zene közvetlen emocionális töltetét direkt társadalmi üzenetekkel egészítették ki.
Számtalan ilyen előadó van szerintem, hiszen a társadalomkritika megfogalmazása, saját
belvilágunkon keresztül is meg tud történni. Említhetem a zenekar életében fontos Rage Againts The Machine-t vagy a Nirvana-t, a Refuse-t, ahol az abszolút személyes élményvilág nagyban árulkodik a zenekarokat körülvevő környezetről is. Egyébként engem sosem az érdekelt, hogy miről énekelnek az előadók. Maga a zeneiség okoz számomra elsődlegesen örömet, a felismerés, hogy valakivel ugyanazt gondolom a világról, inkább másodlagos. A gót metál és gót rock, mint szubkultúra, öltözködési szokásaival, gondolatvilágával sosem érdekelt, nem is értettem, de az egyik kedvenc zenekarom mégis az ezt képviselő Type O Negative. Mindig is le tudtam őket magamnak úgy fordítani, hogy tudjak vele azonosulni, elsősorban érzelmileg, nem feltétlen intellektuálisan.
Az általános médiairritációt írod le több nézőpontból a lemezen, nagyjából az összes dal erre a témára van hangolva. Nem volt nagyon megterhelő egy ilyen átfogó témához közelíteni? Megkönnyebbülés volt egyáltalán megírni ezeket a dalokat?
A médiairritáció jó szó. Nagyrészt erről van szó, a teljes körű médiával, a képernyőkkel lepusztítom az agyam. A legelső dalt tényleg ez ihlette, a többi pedig ebből következett. Ahogy fókuszáltam a témára, az nyilván kivetül és nagyobb teret nyer, de ez nem jelenti azt, hogy nekem az ezzel kapcsolatos küzdelem lenne az elsődleges önmeghatározási pontom. Nem akartam partalan dolgokról beszélni, és nem is éreztem, hogy nagyon elvesztem volna a témában. Mindenképpen megkönnyebbülés volt az alkotás, már csak a próbák miatt is. Ez az első projektem, amikor zeneileg kész dolgokra építem rá az ének részeket, élőben pedig egész más hangsúllyal bírnak ezek a dalok. Ott mindig 100%-os energiabomba mindenki, amivel hihetetlen sok mindent le tudunk vezetni, ki tudunk adni magunkból.
Azon túl, hogy lemezt írsz a témáról milyen praktikáid vannak még a médiafrusztráció kezelésére?
Nagyon kevesen képesek erre, de nyilván egyféle tudatos távolságtartás lenne a legszerencsésebb. Ha szükségem van valami információra, akkor bekapcsolom a gépet, megszerzem az infót, majd lecsukom, eközben pedig lehetőleg nálam nem okosabb eszközöket használok csupán a mindennapi életben. Elhatárolódás a kulcsszó, bár tényleg nagyon nehéz. A szüleim hetvenes korosztály és most válnak függővé. Abba bele se gondolok, hogyan lehet leszoktatni a kisgyerekeket arról, hogy ne a tik-tokot pörgessék, hanem inkább csak nézzenek ki a fejükből. Ez a lemez is elég kompromisszummentesre sikerült.
Nem az a fajta előadó vagy aki engedményeket tesz a piac felé. Az alkotói karrieredben megkísértett valaha is ez a lépés?
Megfordult a fejemben többször, vajon mit kéne ahhoz csinálni, hogy ez nagyobb tömegekhez eljusson, leginkább a Tej projektem időszakában. De egyébként meg sosem akartunk igazán tetszeni. Ha van egy jó témánk vagy dalunk, azáltal más is átérezheti azt az iszonyatos felszabadulás élményt, amit mi, általában erre apellálunk. Ha nem érzik át, hát nem. Örülök ha valakinek tetszik, amit csinálunk, de különösebben sosem foglalkoztatott, mit szólnak hozzánk. Egyébként, ha akarnék se lennék képes úgy megfogalmazni dolgokat, hogy azt egy nagyon széles közönség be tudja fogadni.
Sem a kinézetem, sem a stílusom, sem a hangszínem, sem az általam kedvelt dallamvezetés nem tud működni egy szélesebb közönségben. És itt nem arról van szó, hogy én egy igényes dolgot csinálok, amit az igénytelen átlagember nem tud befogadni. Egyszerűen nincs tehetségem a kurrens zenei mainstream ízlését, – bármi is legyen az – kiszolgálni se tudatosan, se ösztönösen. Valakinek ugye ez csettintésre jön. Leír valamit, ami éppenhogy csak rímel és máris világsláger.
Nyilván sokan éreznek rá zsigerből a legújabb trendekre, de akad jó pár előadó, aki inkább alkalmazkodik a legújabb formákhoz a siker érdekében.
Ha a kurrens stílusokról beszélünk, a mostani gimiseknek is megvan a maga punk világa, ami ugye arról szól, hogy olyat hallgassanak, amit nem hallgatnak se az anyámék, se senki más. Ez most gondolom a trap. Egyébként eléggé meglepődtem, mikor néztem trap videó válogatásokat koncertekről, ahol rendesen pogóznak, megy a circle pit, tényleg ugyanaz történik, mint nálunk. Csak most inkább az van fókuszban. Persze, ha tetszene, ha érdekelne, hogy kell ilyet csinálni akkor mehetnék vele, de az ember a tízes-húszas éveiben felvesz bizonyos önmeghatározó kereteket, amelyekből aztán már nem igazán tud kilépni.
Te az album zeneiségét experimentálisnak gondolod? A hangzásban, a dalok felépítésében kerestetek valami újat?
Mi azok az arcok vagyunk, hogy ha valami tetszik, ha valami nagy hatással van ránk, akkor ahhoz képest alkotunk, megpróbáljuk azt a saját képünkre formálni. Szerintem az angolszáz vezető kultúra, leginkább a popszféra tudja azt megcsinálni, hogy saját, teljesen eredeti ötletekből kialakít egy teljesen új zenei világot. Ha még ez lehetséges egyáltalán. Mi mindenesetre nem ezek vagyunk. Olyan szinten experimentális az anyag, hogy hogyan közelítjük meg az etalonjainkat. De, ha bármi sajátosságot vél bárki felfedezni az csak amiatt lehet, mert nem tudjuk lenyúlni hibátlanul a kedvenc témáinkat.
Ha tökéletes lenne, nem lenne egyedi.
Így van. Nekem ilyen a hangszínem, Csabi így gitározik, Kristófék így hozzák az alapokat, de ebben nincsen az, hogy új dolgokat keresünk. A mi szubkultúránk nem erről szól. Persze van pár szimpatikus kezdeményezés, ahol összekapcsolnak különböző eltérő műfajokat, nyilván vannak még érintetlen területek. De ha nekem lenne ötletem, maximum elmondanám egy fiatalabb zenekarnak.
Budapesti lemezbemutató koncertetek a Dürerben lesz november 26-án. El tudtál volna képzelni kedvezőbb helyszínt?
Vannak jobb nevű helyek, nagyobb helyek, de ennek a zenekarnak ebben a pillanatban a Dürer kisterem egy csodálatos helyszín. Én egyébként a Dürerbe szerelmes voltam. Az Isten Háta Mögött klasszikus blokkos zenekar volt, ott próbáltunk, volt koncertünk a régi épület összes termében és azóta is általában azért tetszik egy klub, mert hasonlóságot mutat a régi Dürerrel. És az új helyszín is zseniális, ráadásul nemrég belehallgattam ott egy koncertbe, amelynek kifogástalan volt a hangzása, tiszta, agyszaggató és baromi erőteljes. Nyilván szép lenne az Akváriumban is menni egy kört, még ha a 16 éves újpalotai punk énemnek nem is túl jó a véleménye a helyről, de a közönségünk egyelőre kisebb létszámú. Emellett az A38 Hajó, ami mindig mérföldkő egy zenekar életében, ott más megvilágításba kerülnek a dolgok, már egy bő félházzal is. Ettől függetlenül, úgy gondolom, a lehető legjobb a helyszín a Szemét lemezbemutatóra. Alig várjuk.
