A Művészetek Völgye ötödik napjának délutánján a Mordái zenekar fél hatkor kezdődő koncertje nem az a tombolós-bulizós fajta volt.
Egy különös zenekar
Talán nem csak a nézők fáradtságának tudható be, hogy a Mordái-számok alatt alig hangzott el egy-egy szó a fesztiválozók között. Így a zenekar számára ugyan egy csöndes, nagy figyelem alakult ki, ám ez végül mégsem vált termékeny koncerttalajjá.
Ettől függetlenül mégis többet nyújtott zeneileg, hiszen a maga üldögélős-hallgatós stílusával színesítette a Kapolcson fellépők palettáját.
Más hangot ütött meg
Mikor a taliándörögdi megállóban, a koncertnek helyet adó Hangfoglaló színpad mellett megállt a Csigabusz, a Mordái zenekar beállása már javában zajlott. A Művészetek Völgyében ugyan mindig volt népzene is, de olyan, mint amit a Middlemist Red frontembereként megismert Nóvé Soma és zenekara játszik, olyan nem nagyon.
Lassan gyülekezett a tömeg a koncertre, a kezdés előtti percekben a büfésekkel és a technikai stábbal együtt csak nagyjából hatvan ember lézenghetett a színpad előtt. A többség az előző fellépők bulijain kikoptatott gyér fűben üldögélve várta a zenekart.
Nem lángolással szólít meg
Bizonyosan helyezhetett valamiféle nyomást a zenészekre a föld kopársága, mint a korábbi napok nagy hangulatának lenyomata. Mégsem törekedtek arra, hogy a Carson Comához vagy a Ricsárdgírhez hasonló magas hőfokú atmoszférát teremtsenek. Ez nem is lett volna önazonos.
A Mordái színpadi jelenléte inkább emberi és őszinte, mint magával ragadó és lendületes. A zenekar nem törte magát, hogy közvetlen visszajelzéseket szerezzen a közönségtől, nem próbált feltüzelni senkit, és ez csak úgy magától sem történt meg – szinte mindenki ülve hallgatta végig az egyébként erőteljes és zeneileg izgalmas, változatos egy órát. Annak a nagyjából kétszáz körüli embernek inkább volt egy jó zenei élmény, mint egy jó koncertélmény.
Újragondolt sorrend
A repertoár legalulértékeltebb dala a Cinegemadár volt, amit nem lehetett nem élvezni. A hangulat mégis csak az utolsó tíz percre érkezett meg igazán. A Mordái legismertebb dalára, a Látod, rózsámra az is felkapta a fejét, és kizökkent az alfából, aki addig csak csukott szemmel fülelt.
A zárószámra, a Hidegen fújnak a szelekre pedig már mindenki fel is pattant – ehhez csak annyi kellett, hogy a frontember, Nóvé Soma erre végre felszólítsa a nézőközönséget. Kár, hogy ezt nem az első dalnál tette meg, és kár, hogy az nem a Hidegen fújnak a szelek volt.
Valójában azzal nincs semmi gond, ha a Mordái egy olyan zenekar akar lenni, amit csukott szemmel, nyugalomban kell hallgatni – erre tökéletesen alkalmas is. Viszont ezt az eleve nagy felelősségtudatot és elhatározást igénylő zenei stílust csak úgy lehetne igazán közelebb hozni az egyszeri nézőközönséghez, ha folyamatos impulzusok érnék őket.
Kiemelt kép: Stamler Emma
