Szomjas György Kopaszkutya (1981) című filmjével kapcsolatban számos olyan kérdés felmerülhet, mely legalább annyira jelenidejű, mint múltbéli. Mennyire feladata az értelmiségnek látni a nem-értelmiséget, illetve jobb-e a Nyugat egyfajta örök, vágyott ideaként?
Ottlik Géza Másik Magyarország című írásának (mely egyébként ugyanabban az évben jelent meg, mint a Kopaszkutya) középpontjában a szellemi Magyarország visszaállításának, újraépítésének vágya áll az intézményi Magyarországgal szemben. Voltaképpen a Nyugat folyóirat örökségét szerették volna újra piedesztálra emelni, és felülemelkedni az ezt egyre inkább figyelmen kívül hagyó kereteken. Természetszerűleg felmerül a kérdés, hogy a pasaréten is hallatszó géppuskazaj általi felindultságban Ottlikék képesek voltak-e arra, hogy a szellemi Magyarország ideájának kergetése mellett figyelembe vegyék a nem szellemi Magyarországot is, azt a társadalmi régiót, amely az ő általuk „szelleminek” nevezettbe már nem illeszthető.
A Kopaszkutya szereplői, illetve a filmben megjelenített Colorado zenekar tagjai evidensen egy olyan közeghez tartoznak, melyhez – a regnáló rendszer megítélése szerint – a tűrt vagy a tiltott kategóriába sorolható művészek tartoztak. A „Másik”, amit általánosan fel kell ismernie egy rendszernek, képes olyan kulturális kódokat és elemeket létrehozni, melyeket egy ilyen, alapjaiban szellemi konstrukciónak, mint a szocializmus, egy jóval komplexebb értékmérő akarattal szükséges szemlélni. Szomjas kellő iróniával jeleníti meg ezt az underground közeget, melynek megítélése primitív preskripciókon alapul, mindazonáltal el kell mondani azt is, hogy ez a fajta megítélés, és az ezzel járó parabolikus gondolkodás (mely a nyolcvanas évek zenekarainál egy közös beszédmódnak is tudható be) az erejét is adja azon daloknak, amelyeket ezek a közösségek létrehoznak.
A politikai rendszer általi előírások, amelyek alapján gyakorlatilag zenekarokat skatulyáztak be, egy alapvetően értelmiségi attitűdből jönnek, amibe azok a bárdolatlan jegyek, melyek a Kopaszkutyában is vannak (látszólag igénytelen kinézet, öntörvényűség, szabadságra való vágy, labilis természet) nem férnek bele. Ezek a felületi tényezők elegendőek arra, hogy a rendszer voltaképpen teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a lényegi gondolkodást, amely a peremreszakadt fiataloknak ugyanúgy lehet sajátja, mint a fent említettek. Ennek egy jó példája a filmben Allen Ginsberg megjelenése, aki magát alakítja, és Földes László „Hobo” a közös apjukként hivatkozik rá, erre a menedzsert játszó Schuszter Lóránt Bélaként mutatkozik be neki. Azt is jelentheti ez számunkra, hogy – bár a rendszer ezt nem veszi figyelembe – a szellemi regiszterek nemes része és a kisember bárdolatlansága és egyszerűsége egyidejüleg van jelen ezekben a társadalmi közegekben.
Az a tény, hogy Ginsberget egy bizonyos értelemben szellemi előképnek tekinti a filmbéli közeg, mutatja azt is, hogy van egy vágy a nyugati világra, és annak is speciálisan a kulturális világára. Az persze mindmáig érvényesen előttünk álló kérdés, hogy ezekhez a vágyott kulturális alapvetésekhez való hozzáférhetetlenség és az ebből fakadó feszültség teszi-e egy rock and roll zenekar állítását az adott időben erőssé és érvényessé, vagy a nyugati kultúra teljes és átfogó ismerete, amit értelmezhetünk úgy is, mint az említett vágy beteljesedését.
A Kopaszkutya valahogy mind a két irányt magába foglalja. Az utóbbit leginkább a film zárójelenete igazolja, amikor Béla visszaviszi a sintértelepre a kabalakutyát, és ott találkozik azzal a sintérfiúval, aki rock and roll rajongó, majd elkezd neki dúdolni valamit – ez értelmezhető úgy is, hogy a rock and roll nem vész el, az mindig összeköt, az már beszivárgott, mint „nyugat”, tehát voltaképpen a vágy beteljesült. A keretek viszont megmaradtak, amik által egy folyamatos feszültség járja át az alkotói aktusokat, így a filmben felvonultatott zenekar végül is a létét köszönheti azoknak a kereteknek, amely kereteket mindinkább le szeretné bontani. Kérdés persze az is, hogyha ezek a keretek széthullanak, ahogy ez a rendszerváltáskor történt, akkor milyen ontológiai mezők sérülnek, és mik azok az elemei a társadalomnak, melyek végérvényesen megszűnnek. Nagy kérdés, hogy jelenünkben mik azok a szétfeszíthető keretek, és mi a “nyugati világ”.
Visszakanyarodva a szellemi konstrukció önértelmezésére és a maga körüli dimenziókról való gondolkodására, meg kell állapítani tehát, hogy egy ilyesfajta undergroundnak mondható közegről, a közeg hangja nélkül, a „Másik” hangja nélkül kérdéses bármilyen állítást megfogalmazni. Lajos Veronika így vélekedik erről a Modernitás eleganciája című tanulmányában: „Joggal kételkedhetünk abban, hogy egyáltalán még feltételezhető-e – illetve létezett-e valaha – beavatkozás és ideológiamentes kutatás, az etikai konfliktusok nélküli, apolitikus tudományos munka, hiszen a többi kvalitatív módszerrel együtt a terepmunkát is át – meg átszövik a politikai és etikai kérdések. Kezdve onnan, hogy a kutató hogyan bánik a kutatottakhoz képesti relatív státuselőnyével és hatalmi pozíciójával, addig, hogy írásaiban kinek a hangját teszi hallhatóvá és vajon ez a hang ugyanarról beszél-e, mint amit a vizsgált csoport saját politikai és civil társadalmi reprezentációja közvetít.”
Elfogadhatjuk, hogy nem apolitikus közeledésről van szó a szocialista rendszer esetében, és nem is ideológiamentes „kárhoztatásról”, viszont ez a szelleminek is nevezhető konstrukció nem veszi figyelembe a Kopaszkutyában felbukkanó alakok hangját. Teljesen más lenne a helyzet akkor, ha ezt a „másik hangot” figyelembe venné ez a szellemi konstrukció, és utána tenné be a tiltott vagy tűrt kategóriába.
