Amikor 1970-ben a Beatles hivatalosan is feloszlott, zenei berkekben az egyik legtöbbeket izgató kérdés az volt, hogy mire mennek majd az egykori gombafejűek egymás nélkül. Az akkoriban skóciai farmján elvonultan élő és magányosan alkotó McCartney nagy dobása az 1971-es Ram volt, ami a Lennonnal dalszövegeken keresztül történő üzengetésekről, és a megjelenéskor zenésztársaitól és a kritikusoktól kapott negatív fogadtatásáról vált híressé vagy hírhedté. Persze az idő megtette a hatását – ma már nemhogy klasszikus, de gyakran nevezik meg a későbbi indie rock előadók elsődleges inspirációjának is. 

1970-ben a Beatles két részre oszlott: míg Lennon, Harrison és Ringo Starr továbbra is zenéltek együtt Lennon első szólólemezein, McCartney teljesen új emberekkel, új környezetben kezdett el dolgozni. Miután kiadta 1970-ben minden előjel nélkül első szólólemezét, a McCartneyt, amin minden hangszert ő szólaltatott meg, és ezzel a lendülettel bejelentette, hogy kilép a Beatlesből, a korabeli sajtó őt kiáltotta ki bűnbaknak a zenekar akkor ismert belső konfliktusaival kapcsolatban – annak ellenére, hogy a McCartney album kapcsán nem maradtak el a pozitív kritikák. Valószínűleg ennek köszönhető második szólólemeze, a Ram sikertelensége Lennon Plastic Ono Band és Imagine albumával, valamint Harrison All Things Must Pass-ével szemben, és ez okozhatta a negatív visszhangot is. Pedig a Ram valójában egy nagyon érdekes, izgalmas és McCartney pályafutásában egyedülállóan belsőséges alkotás, ami az emberi és zenei szabadság és a már-már kézzelfogható függetlenség jelszava alatt olyan dolgokat szólaltat meg, hol kiváló, hol jó, hol kevésbé jó formában, amiket korábban senki. 

A dalok 

Az Oh Woman, Oh Why egy kőkemény, faék egyszerűségű rock szám, amit McCartney éneklése tesz különlegessé, na meg az időnként elhangzó fegyverdörrenések. Macca hangja az AC/DC Brian Johnsonára jellemző heavy metal hangszínben üvölti végig a dal négy és fél perces hosszát Linda McCartney éles vokáljaival kísérve.
A Monkberry Moon Delight ezt a felállást fokozza. Az ének még ércesebb, még erőteljesebb, a hangszerek még jobban dübörögnek a zongora fémes hangjával kiegészülve, és a felelgetős vokál is nagyobb szerepet kap. Nem túlzás azt mondani, hogy McCartney legnagyobb vokálteljesítménye ez a dal.  

A keményebb, pörgősebb számok mellett – ilyen még a többi dalhoz képest felejthető, de semmiképp sem rossz Smile Away és az Eat At Home – akadnak kellemes, könnyedebb darabok is, és ezek azok, amik igazán meghatározzák a Ram hangulatát. A Heart Of The Country fülbemászó dallama egészen a skót mezőkig kalauzol el minket, annak minden bájával és egyszerűségével együtt. A Ram on pedig egy ukulelével kísért, depressziós, szentimentális dalocska, a felvétel elejére még egy elrontott kezdés is belefért.

Mégis a lemez legkiemelkedőbb dala az Abbey Road B-oldalán szereplő dalegyveleget idéző Uncle Albert/Admiral Halsey, ami egy első pillanattal lenyűgöző zenei élmény, mennydörgéstől kezdve telt vokálokon át a vonós kíséretig minden van benne, ami szem-szájnak ingere, akár a Beatles neve alatt is megjelenhetett volna – a dal egy része konkrétan olyan, mintha John Lennon írta volna. Maga McCartney is a kedvencének tartja a Ramről, elmondása szerint itt kísérletet tett egy avantgárd zene megírására, főleg a szöveget illetőleg. A másik legjobban sikerült szám pedig a Dear Boy, ami minden vokálkompozícióra, ami addigi pályafutása alatt előfordult, rátesz egy lapáttal. 

John Lennon szerint McCartney a Ram-et neki címezte, és rengeteg dalszövegben talált utalást kettejük kapcsolatára. Ezek közül a legegyértelműbbek a Too Many People-ben hangzottak el, és néhányat ezek közül a Macca is elismert. Lennon egyébként sokkal világosabban kritizálta volt zenésztársait dalszövegein keresztül. Az 1970-es I Found Outban szépen végig ment az összes beatle-ön, még maga a Paul szó is elhangzott, míg a How Do You Sleep-ről nyilvánvaló, hogy minden egyes sora McCartney-ról szól, nem éppen jó színben feltüntetve őt. Érdekesség, hogy Harrison részt vett a dal felvételében, de a legenda szerint Ringo Starr visszautasította azt.  

A hetvenes évek felszabadultságát, szabadságát tökéletesen reprezentáló McCartney-album kortalansága a dalok minőségében rejlik, minden egyes számban megtalálhat magának a hallgató valami olyat, amihez kapcsolódni tud. Azoknak ajánlom, akiket a zene hallgatása önmagában nem elégít ki, mert a Ram időutazásra is alkalmas. 

Kiemelt kép: rapsodiadigital.wordpress.com