Az Architects 2018-as albuma nemcsak a komoly riffek és a hamisítatlan hangzásvilág miatt lett nagyon erős, hanem mert kegyetlenül őszinte a hallgatóval is.
Vannak olyan pillanatok, amikor az érzelmekhez szimplán nem elég egy rapszám, nem elég a világ összes szomorkodós popszennye, hanem az embernek szüksége van arra, hogy kiüvöltsön mindent magából. Ez az album mindent átad a hallgatónak, érte él, vele lélegzik, mellette pedig a rajongó családtaggá válik, és megnyugtat, amikor tényleg baj van, hogy ők itt vannak.
De meg kell említeni a nyáltenger miértjét is. Arról a zenekarról beszélünk, amelyik 2016-ban elveszítette Tom Searle gitárost, tragikus és váratlan halála megrázta a csapatot. Tom nem mellesleg az énekes Dan Searle-nek a testvére volt, így a tragédia nehéz időszakot okozott és kétségkívül mély nyomot hagyott. Úgy, hogy éppen a csúcsra tartottak, a zenekar megtört, de ezzel a sebbel élve tovább végül kiadta azt, amit annak idején a Slipknotnak sem sikerült ilyen őszintén Paul Gray után. Ez lett a Holy Hell 2018-ban. Ebben segítségükre volt Josh Middleton, aki a legnagyobb alázattal állt a csapathoz.
A metalcore-t és már-már progmetált vegyítő banda kiadta azt az arcon rúgást, amire a legkeményebb rajongók sem készültek fel, ugyanis ezek a zenék a szokásos keménység mellett tényleg olyan mélységekbe mennek szövegileg és harmóniákat tekintve is, hogy azt nehéz lenne leutánozni is. Dan Searle hangja pedig nemcsak a screamek esetén ilyen erős, a szimpla énekhangra bármikor képes átváltani a legnagyobb kiabálásokból, és vissza.
Ez a lemez visszahoz minket a földre. Arra késztet, hogy átgondoljunk mindent, amit eddig kaptunk.
