„…a magyar vers és nyelv legnagyobb mestere”[1]

A nyelvrontó, a költőként nemzetén belül mindent megélt ember, a Toldi szerzője, a bizonytalanság költője, az „őszi ember”, az „öregedő”, a befelé élő meditáló, a kívülálló magányos, a forradalom utáni költő, a „puritán”, a „morális”, a „paraszt”, a „konvenciókötött”, a „mandátumos költő”, a „későn indult”, a „közvetett”, a külön ízléssel mérő „autodidakta”, a „romantika előtti” ember, a gyáva vagy gátolt, vagy szemérmes vagy gőgös, vagy finnyás vagy túl igényes vagy túl felelős, vagy mindegyik együttvéve.

S ez még csak néhány a megannyi írásban és szóban való reprezentációjából a legnagyobb magyar költőnek, Arany Jánosnak, aki bármennyire is szerette volna leredukálni saját magát mindenekelőtt a Toldi szerzőjévé, lírikusként is életművet alkotott annak ellenére, hogy rühellte a lírikusságot, mint Jónás a prófétaságot. „Azok közül való, akik az utókort örökre bizonytalanságban hagyták, akiket folyvást újra értelmeznek, mert érzik, művük és személyiségük, művészetük és tehetségük között divergencia van.”[2] Arany János viszont nem csak az elkövetkezendő időknek, önmagának is a teljes bizonytalanság, így a létbizonytalanság költőjeként kikiáltott poéta, akiben szerep és személyiség egymásért és egymással való küzdelme hajtja a mögöttük tobzódó embert az örök bizonytalanságba.[3] Ő az, ki ajándék helyett előre meg nem jósolt átkot nyerhetett el a bizonytalanság kiteljesedésében, vagy épp a negatívját véve a bizonyosság, biztonságérzet ki nem teljesedésében, s az alkotás nem öröm, (jó mulatság, férfi munka volt[4]), hanem keserves munka, kötelesség, fejzúgás volt számára.[5]

Petőfi Sándor személyiségével és munkásságával párhuzamot vonva megállapítható, hogy míg Petőfi a forradalom előfutáraként megjelenő költő szerepét testesítette meg, addig Arany a forradalom után bontakozott ki a líra területén, holott nem akart lírikus lenni semmi áron,[6] minekutána két az idáig megjelent legjelentősebb nagyepikus műve, a két Toldi (Toldi, Toldi estéje) közvetve lírai fogantatású volt. A közvetlen lírához még a legmélyebb szerelem sem adott számára elég bátorságot, hogy direkten szóljon arról akár szerelmes kedvesének. „Meg akarta keresni azt a költői-emberi szerepet, mely megvédi a személyiséget a bizonytalanság anarchiájától.”[7] Ezáltal költészetének fonalán nem eredményességtől átáztatott, száradásra kiterített kész alkotások csepegnek, mindinkább a személyiség társadalmi viszonyaiban megnyilvánuló különféle változatok lehetőségei között való keresésfolyamat az, ami a poézis centrumában megfogalmazódik.”Látszólag köznapi, epikus életmozzanatokból pattant ki egy-egy gondolatot; valójában pedig egy-egy magatartás gondolatélményi lírájának hordozását kényszeríti epikus, tárgyiasan rajzolt életmozzanatokra.”

Fotó: theculturetrip.com

Líráját olykor népies rajzolatúnak tekintették, holott annak sohasem népies vonatkozása volt az elérni kívánt cél. Egy természetesebb, emberközelibb nyelvet próbált teremteni – életművet kiteljesítő sikerességgel formálta is ezt meg -, melynek a nyelvet megalapozó legelemibb részeitől kiindulva minden szintje „alkotott” nyelv, mely által lírájának stílusa is egy alkotott stílussá minősül. Ezáltal a konkrétan megnyilvánuló népiességtől fényévekre marad el az a stílus, melyet Arany János a lírájában képvisel, s kihasznál minden nyelvi lehetőséget, mely által egyike lesz a „legnehezebb” magyar lírikusoknak.[8]

„A számvetés erőfeszítésének, gondolatélményi folyamatának, személyes-egzisztenciális szükségének, belső erkölcsi-intellektuális kényszerének >lélektanilag< hiteles, logikus rajzában áll Arany versének fő-fő ereje.”[9] Szimbólumok, szimbolisztikus elemek tömkelege kacsingat ki líráinak rengetegéből, melyek nem feltétlenül eredményezik a háttérben munkálkodó alkotó szimbolista mivoltát, csupán vonzza egy szimbólumokból font fészek idilli nyugalma, mely a tökéletes harmónia ölelésében ringatja őt, a bizonytalanságban hánykódó poétát. A harmónia összecsengéséhez nem feltétlenül tekinti kizárólagosnak kijelentései többértelműségét, azok szubjektív jelentésképző hatalmát, melyek nem a hirtelenség jegyében zúdulnak futó záporként, inkább a fokozatos felhőképződés paralleljeként foghatóak fel.

E remekírók, mint Arany, nem művészek csupán, hanem népük szellemének vezérjelenségei is[10], de kinevezni egy remekírót, kiemelni őt a többi író közül, kicsit olyan, mint manapság a slammerek és kiemelt slammerek problematikája, amelyről egyre feleslegesebbnek tűnik vitát generálni, ugyanis egyelőre mindez eredménytelenül zajlik (lsd. www.revizoronline.com). Arany élete is sokáig a reménytelenség fokán táncolt, „hosszú ideig nem tudta, mit kezdjen életével: roppant tehetségével tétován állt embertársai között”[11], de „tárgy künn, s temagadban”[12] viszonylatában gondolkodva, elvonatkoztatva némileg introvertált, inkább önmagába mélyedő személyiségjegyeitől, a világnak alkotott, majd ha végzett, visszabújt könyvkupacainak takarásába. Két irányban haladt Arany karonfogva a költészettel, a felszínben a közéletért munkálkodó ember, mely azáltal nem tudott kiteljesedni, hogy a másik út a költészet mély zuhatagaiba kívánt alámerülni. Viszont hiába próbálunk pusztán a lángelmével megáldott költőre fókuszálni, muszáj, hogy értelmezésének, megértésének képletébe bevonjuk a körötte munkálkodó tényeket, személyeket, így akár Petőfi Sándort, vagy épp a Toldi megírását. A legtöbb párhuzam pont e között a két téma között alakul, minekutána Petőfi lírája tekinthető egyazon monumentalitású alkotásnak, mint a Toldi Arany tollából. „Megszületett az óhajtott mű, amely a nép életét szinte tapintható és ízlelhető valósággal, de paraszti nyereségéből mégis kiemelve mutatta meg, amelyben a legértékesebbnek tudott s valóban minden ízében magyar népi világ a nemesi hagyományok tiszta fényeiben ragyogott fel.”[13] S a Toldi kapcsán merülhet fel a már sokszor emlegetett tény Arany kapcsán, hogy „aranyul” írt, ugyanis saját nyelvet teremtett, s ezáltal megváltoztatta az addig használt, s egyáltalán kialakuló nyelvi formákat.  A Toldit ma már persze egy más nyelv birtokában olvasva kapjuk és boncolgatjuk, de Arany előtt ez a nyelv még nem állt készen. Így ő is a „semmiből világokat” teremtő költőként értelmezhető, s nem is baj, hogy Csokonai is megidézésre került a teremtés kapcsán. Arany János az ő költészetével is mélyebben megismerkedett, s a költészet alakulásának vizsgálatában mindig fontos momentum, hogy körültekintsünk az ismert, ismerhető olvasatok között. Minden bizonnyal ezek is valamelyest befolyásolták a költészet alakulását, hogy a hamuba bottal betűket karcolva írni tanuló költő, aki Károlyi-biblián tanult olvasni, hogyan fordított később Vergiliust vagy Horatiust, s olvasott eredetiben Tassót, Miltont, Schillert, Moliéret, Shakespearet, de moderneket is, mint Byron vagy Dickens.

Fotó: femina.hu

Lírai kibontakozásában hosszabb keresgélés útján sikerült rátalálnia saját költői hangjára, melyben kiteljesedhet. Kezdeti költeményei még nem tudták az ő alakját magukra ölteni, némely elsődleges próbálkozását el is égette, úgy érezte, „mintha elveszne markában a finom ujjakhoz alkotott lyra”.[14] Erőteljes érzelmek voltak képesek kiváltani belőle olyan hangot, mellyel megfeledkezett saját személyiségének jellemzőiről is, s olykor kitört saját korlátaiból, erre néhány személyesebb, keserűbb verse lehet példa. Fokozatosan ábrándult ki a világból, a szabadságharctól elkezdve, annak hőskölteményein át, végül az azokat megalkotó emberek és a világmindenség is soron következett. Hatás – ellenhatás hullámai érték, s ahogy benne változott a világról s önmagáról alkotott képe, s amint változott a ténylegesen megnyilvánuló világ, s kikopott kerületéből az addig tobzódó irodalmi élet, de mégsem érezte azt, hogy mai szóval kifejezve, el kellene adnia a lelkét. A költőnek mindvégig legyen költészet a célja, s nem kell azért prófétává lenni, ahogy Petőfi azzá lett, csak azért, hogy a nép számára nagy eszméket közvetítsen. Kiábrándultságának viszont valamilyen formában úgy érezte, hangot kell adnia, ellentétben azzal, hogy a panaszt nem tartotta a költészetben méltónak arra, hogy kifejezésre jusson.

„Arany költői világa műveltségünk szerves elemévé vált”[15], s bármennyire is beépül emlékezete a hétköznapok körforgásába, nem feledkezhetünk meg ápolni azt, s értelmet adni életművének és munkásságának újra és újra. Németh G. Béla és Keresztury Dezső is fontosnak tartották azokat a hatásokat, melyek a költőt érték élete folyamán, s nagy hangsúlyt fektettek az ezek általi költészeti alakulásokra, formálódásokra. Keresztury Dezső lineárisabban ragadta meg Arany János életének tükrében költészetének értelmét, míg Németh G. Béla a műveket tekintette komolyabb fordulópontnak. Természetesen, mi olvasók vagyunk a költő alkotásainak, s az alkotónak magának is legfontosabb értelmezői. Manapság Arany János sokak számára csak a Toldi szerzőjeként ismert, s lírikusi mivolta feledésbe merül akár egy hirtelen rákérdezésnél. Emellett a felületes olvasók, ahogy a rohanó világban nincs idő leülni három ponton gondolkodni, észre sem veszik, mennyit rejt egy-egy ballada. Ez a megannyi hangtest nélküli jelentéshordozó, melyekkel Arany dolgozik, sokak számára pusztán költői manírnak tűnhet, s nehéz egy irányítatlan olvasó számára felfedni a mögöttük rejlő titkot, a balladai homályt, melyre fátylat olykor egy gondolatjel borít. Idézőjelek árnyában lenne érdemes időzni, mert Arany az a költő, akinél nem feltétlenül a vers minden egyes sora áll az értelmezés centrumában, hanem a sorok közötti néma felület, a papír üressége, a sorközök sejtelmes megfejthetősége.


[1] Németh G. Béla: Mű és személyiség, Irodalmi tanulmányok, Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 7. p.
[2] Németh G. Béla: Mű és személyiség, Irodalmi tanulmányok, Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 7. p.
[3] Németh G. Béla: Mű és személyiség, Irodalmi tanulmányok, Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 8. p.
[4] Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban (részlet)
[5] Németh G. Béla: Mű és személyiség, Irodalmi tanulmányok, Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 10. p.
[6] Németh G. Béla: Mű és személyiség, Irodalmi tanulmányok, Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 17. p.
[7] Németh G. Béla: Mű és személyiség, Irodalmi tanulmányok, Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 18. p.
[8] Németh G. Béla: Mű és személyiség, Irodalmi tanulmányok, Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 23. p.
[9] Németh G. Béla: Mű és személyiség, Irodalmi tanulmányok, Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 23. p.
[10] Keresztury Dezső: Arany János, Budapest, Kincsestár, 1937. 3. p.
[11] Keresztury Dezső: Arany János, Budapest, Kincsestár, 1937. 12. p.
[12] Arany János: Mindvégig (részlet)
[13] Keresztury Dezső: Arany János, Budapest, Kincsestár, 1937. 24. p.
[14] Keresztury Dezső: Arany János, Budapest, Kincsestár, 1937. 32. p.
[15] Keresztury Dezső: Arany János, Budapest, Kincsestár, 1937. 74.p.

Kiemelt kép: kozepsuli.hu