A magyar könnyűzenei életben már nem lehet elmenni mellette, mégis csak most jelent meg Deva első lemeze, a Csillag, ami mindenkit bevisz a sűrűjébe. Menekülési útvonal azoknak, akik el akarnak veszni.
Дeva (vagy: Deva alias Takács Dorina) projektje tavaly hatalmas lendülettel tört előre a hazai könnyűzene színterén. A HOTS 2021-es listáján a második legpiacképesebb magyar előadónak ítélte, és azóta egyre nagyobb figyelem övezi a munkáságát. Vendég volt a Friderikusz podcastban, videóriportot készített róla a 444, szóval látszik, hogy nem csak rétegzenék rajongói köreinek keltette fel a figyelmét (már reklámban is használták egy dalát). Idén pedig még egy nemzetközi elismerést is bezsebelt, ugyanis ő lett a 2022-es Music Moves Europe öt díjazottjának egyike.
Volt ilyen, de nem így volt
Ha egyszerűen azt mondanám, hogy Дeva/Deva a népzenét ötvözi az elektronikussal, sokaknak rögtön a NOX ugrana be, miközben a kettő veszedelmesen távol áll egymástól. A közös csupán az aktus, a kivitelezés és a végeredmény merőben más. Míg a NOX valami modernizált népieskedést próbált azzal, hogy régi dalok alá dance- és elektropopos alapokat vágott, mellé kínosan szögletes táncot járt, addig Deva boszorkánykonyhájában új ízt nyernek a hagyományos hozzávalók.
Deva koncert helyett szertartás
Régóta azon a véleményen vagyok, hogy vannak zenészek és zenekarok, akik igazán akkor tudnak nagy hatást kiváltani, amikor élőben játszanak. Nyilván egy koncert mindig nagyobb élmény, de kevés tud igazán közösségivé válni. Őszintén szólva, amikor először hallgattam bele Deva zenéjébe, hogy tudjam, mire számíthatok koncert előtt, nem igazán fogott meg, és nem számítottam sokra. Tévedtem. Az a körülbelül egy vagy másfél óra minden tagot megmozgató szeánsz volt, élén egy tündérrel.
A különbség dacára egy Deva-album ugyanazt teszi, mint egy koncert, csak a folyamat más. Mindegy, hogy a testekből vonagló masszát kever az erősítők lüktetése, vagy fülhallgatón keresztül szőnek át hangok rétegei, így vagy úgy ebben csak elveszni lehet.
Bele a sűrűjébe
A tavalyi évre korona-, még inkább csúcsdíszként érkezett, az első album. Szerencsére nem a korábbi kislemezekből lett összeválogatva a számlista, habár a Fa lenni kivétel ez alól, aminek megjelenése inkább tekinthető a nagylemezek előtti csepegtetésnek. Hasonlóan az Egy című úgynevezett kórusműhöz, amit Friderikusz Sándor podcastjénak Zeneterasz szekciójában adott elő az énekes.
Az album erős hangsúlyt fektet a nyitásra és a lezárásra. Az első szám (Óperenciás) a kifejezetten klasszikus mesekezdést emeli be a kompozícióba, a már említett Egy pedig emelkedettségével egyfajta megdicsőülést ad a befejezésnek. A kettő között kilenc dalnak jutott hely, és annak ellenére, hogy világosak a határok, nincs közvetlen történetiség, ami cseppet sem hátrány. Egy honnan-hova cselekmény didaktikussá tenné, és elvenné azt a rituális élményt, ami Deva zenéjének lényege. Ha történik valami az egészen belül, azt szavakban megfogalmazni pontosan nem lehet.
A dalok felépítése eltér a könnyűzenében gyakran használt szigorú tagolástól (pl.: verze, refrén, verze, refrén, refrén), ezért előnyösebb kompozícióként tekinteni rájuk. Egzotikus rituális dobok alapnak, hipnotikus billentyűs részek, amik olykor háttérben megbújva osonnak egyre közelebb, és a többi zenei elem közt Takács Dorina éneke is csak egy hangszer. Nem tolakodik előre, nincs szó kíséretről. Hangjának helye van a kompozíciók ökoszisztémájában. Az egyensúlyt azonban nem törik meg az énektől mentes (El, O) számok sem. Ez a harmónia kihat az egész albumra, a közreműködések ugyanúgy illeszkednek, mind Labek & Chrobak (Szében Szőtt, Ikiri), mind Zahár Fanni fuvolista (Bölcső) részéről, függetlenül attól, hogy ezek tekinthetők lendületesebb pillanatoknak.
Szerencsére a népdalok nem új aláfestést kapnak ezekben a szerzeményekben, hanem maguk is az alkotás részévé válnak. Az alá-fölérendeltség hiánya meglátszik abban is, hogy kevés szám van, ahol egy az egyben feléneklésre kerül egy dal (Galambok) mindenféle remixelés vagy dekonstrukció nélkül. Egyrészt azért működnek nagyon jól ezek a számok, mert a népdalok belsőséges érzéseit nem nyersen közvetítik, hanem újraalkotva ötvözik más elemekkel. Ez segíti az elszakadást a szövegközpontúságtól is, hiszen a természet nem a szavakban él.
Aki nem hiszi, járjon utána
Elég közhelyes kifejezéssé vált már az, hogy „spirituális” vagy „misztikus”, ennek pedig nagy köze van ahhoz a new-age-es vajákoláshoz, ami varázskristályokat hív segítségül egy kis pénzenergiáért. Valójában ezek a szavak a személyes haszonszerzéssel szemben, inkább a személy elvesztéséhez állnak közelebb. Deva zenéjének különlegessége, hogy a dalok nem az individuum körül forognak. Ebben szerepe lehet annak, hogy a népdalok berögzült motívumai kioltják a személyes hangot, az egyedi megélés helyett univerzálisabb érzést közvetítenek a számok. Legnagyobb erényük az ego hiánya.
Az egész album rítusok sorozata, áthatja a természethez való közelség, emiatt a Csillag mint cím egy kissé kilóg az összképből, de cseppet sem ront az élményen. Lekezelő lenne annyiban hagyni, hogy „atmoszférateremtő ereje van”, ami minden zenére igaz és manapság úgyis csak a háttérben szól valami, mégis vannak lemezek, amiket ha egyszer is, de érdemes végighallgatni a teljes figyelmünkkel.
Az a fajta folktronica, amit Deva hozott, valódi vérfrissítés most a magyar zenei palettán. Az elmúlt nagyjából másfél év után a Csillag albumon nem érezni azt, hogy kifújt volna ez az irány. Amíg a kísérletező szellem fennáll, a stílusban rejlő lehetőségek sem maradnak kihasználatlanul, ahhoz, hogy az ember újabbnál újabb vonalakon vesszen el magában Deva zenéje által.
