Kilencedik stúdióalbuma jelent meg a brit metalcore csúcsának, az Architectsnek, amely nemcsak új irányt jelent a zenekar életében, de akkora gamechangert kaptunk, amiről még sokáig fogunk beszélgetni.
Az Architects előző albumát, a Holy Hellt a banda tragikusan korán elhunyt tagjának, Tom Searle-nek a tiszteletére hozták ki, ami értelemszerűen tele volt gyásszal, és egy nagyon súlyos, közben pedig szép projekt volt. Ezt pedig 2021-ben követte az új korong, a For Those That Wish To Exist, amely komoly kritikákkal is nézhet szembe, annak ellenére, hogy valószínűleg nemcsak egy erős darabja a teljes szcénának, hanem gyaníthatóan irányadójává is válik.
Az FTTWTE legnagyobb sikere és amiben különbözik bármilyen korábbi Architects-darabtól, az a letisztultság, amelyet a tagok nem titkoltan akartak minél erősebben megoldani. A lemez célja egy teljesen új irány megtalálása volt, hogy nehogy saját cover-bandjükké váljanak. Ezért sok kritikát kaphat az Architects-ősfanoktól, akik értelemszerűen a korábbi bonyolult riffeket várták vissza ismét, csak más köntösben.
Ennek ellenére nem ez történt. Az új lemez már nemcsak kipróbál mindent, amely a Holy Hellen mint lehetőség „mutatóban” ott volt, mint például a Wasted Hymn esetében, hanem bátran mutat akár lassabb, és a hörgéseket felváltó, melodikusabb számokat. Ennek egyik oka a turnézás is, az átlagosan másfél órás koncerteket adó zenekar énekese, Sam Carter sem halhatatlan, és masszív fél éveket csak hörgéssel lehúzni az énekes elmondása szerint véges ideig tartana, így valamilyen szinten kényszerű is volt megtalálni azt a kompromisszumot, ahol aztán a hangját sokkal másképp is ki tudják használni.
Ez pedig majdhogynem tökéletesen sikerült. A millió frissen ható dolog egyáltalán nem hangzik okoskodóan, vagy kevésbé testhezállóan, sokkal inkább egy olyan tükörbe nézés ez az Architects részéről, ahol teljes felszabadulásban tudtak kiadni mindent – és valóban meg is mutatják, mennyire széles skálán tudnak mozogni. Ez a skála pedig ijesztően nagy, de közben elfogadással teli.
Kifejezetten imádtam, ahogy az album félúton összeomlik, és szünetet akar tartani, ahogy a teljesen újító és visszafogottan szorongó Dead Butterfliestól elindítja a nyaktörésre hasonlító Impermanence-ig (ebben nagyon sokat segít Winston McCall, a Parkway Drive énekese), majd a semmiből tart egy gyönyörű és bátor cigiszünetet a Flight Without Feathersben, ami kábé úgy hangzik, mint a Twenty One Pilots nehézdrogokon.
Teljesen érthető a kritikus kérdés, hogy miért csinál egy core banda egy tökéletes rockszámot Mike Kerr-rel a Royal Bloodból, és miért van még mindig az album végén is stadionrock a Meteor formájában (aminek a klipje magyar nevekhez fűződik). A válasz mindennél egyszerűbb: mert az Architects megteheti. Az Architects ezen a lemezen megmutatta azt, hogy a rengeteg újítás ellenére az album egy tökéletes történetet tud leírni, amelyet végig libabőrrel hallgatunk. Az Architects nem egy tucatzenekar, hanem feltalálta a saját műfaját is, amibe az eddigiek alapján úgy néz ki, pofátlanul beleillik minden, amit kitalálnak maguknak.
Kiemelt kép: Architects – „Black Lungs” Official Music Video/youtube.com
