A Művészetek Völgye intenzív tempója a hétvégi tömeg elvonultával relaxálósra lassult, napközben érezhetően kevesebb az átvonuló, az esti nagykoncerteken láthatóan gyérebb a közönség; ugyanakkor családiasabb hangulat dominált, a méla délutánokat kempingbeszélgetések és alkalom adta társas társasok, nyugodtabb élménykeresés jellemezte.
Kedden a reggeli kávét egy hirtelen jött taliándörögdi utazás követte. A Fidelio Színház Színpadhoz ezúttal sem sikerült időben érkeznem, de baráti segítséggel helyet kaptam a Francia rúdugrás aznapi első előadására. A Manna és az Orlai Produkció közös előadása leírása alapján legalábbis ígéretesnek tűnt, ha nem is kora délutáni lelki kútásásnak, azonban arra nem számítottunk, hogy életünkben először nyugvó kezekkel üljük végig a visszatapsot. Azoknak, akik nem jártak a helyszínen, legegyszerűbben egy falusi kultúrház bugyogó-kánkán-színpadaként tudnám leírni, amivel önmagában nincsen semmi gond, hiszen ez egy falu, ugyan mi mást várhatnánk (azért a falu másik végén összerakott Globe okozott meglepetéseket)? Az igazi gond az, hogy az előadás szokatlanul jól alkalmazkodott a kultúrhoz: díszletében csorba, primitív, mint egy IKEA-szanálás, habár érthető, hogy korlátozott lehetőségekkel gazdálkodhatott a díszletes, azonban egyetértek Esterházyval, hogy „egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.” A másik a darab témája: házasság. Aki látott már csehszlovák filmet, mondjuk a Nap, széna, eper címűt, annak lehet egy képe a szociális érzékenység-helyzetkomédia-realitás-szarkazmus együtteséről a vásznon, a világa hasonló, mégsem lépi át a prosztóság törékeny határát, ahogyan a francia rúdugrók tették. Nevetett a nép, az istenadta nép a „sötétben minden nő néger”-színvonalú közönséges humoron, a bődületes hangokon és a látszat-konfliktusokon; panem et circenses, mi viszont úgy éreztük, hogy ez a két óra nem adott, elvett az életünkből, és csak azért nem sajnálom jobban, mert erős kontrasztban jobban látszanak a színek, pedig a nézőközönséget átható hagymaszagról még nem is ejtettem szót.
A kedd este családias légkörébe érkezett a Csík Zenekar, ahol alaposan elszégyelltem magam, amiért nem tudok tisztességesen néptáncolni, pedig az igény megvolt, a zene nagyszerű, a szeretet áradó. Néhányakat bizonyára meglepett a műsorcsere, de utólag örülünk, mert a Kiscsillaghoz jobban illett a kései időpont, mint az alkonyodó dombhát. Lovasinak nem kell nagyokat erőlködnie a rajongásunkért, az egész koncert viszonylagos egyszerűségben, de megszokott nagyszerűségben telt, nem is vágyunk másra, mint azokra a dalokra, aminek rongyosra rágtuk a szövegét. A közönségben elhajított Kockacukor nem ér talajt, legyünk akármilyen kevesen. Esőbe hajló esténket a Folk Udvar menedékében és Cili néni vendéglátó egységében melegedve töltöttük.
Szerdán az Eleven Kert ölén a Kultúr Krimó főszerkesztője, Mészáros Zoltán interaktív beszélgetést vezetett Bicsérdi Ágnes Lookréciával, akinek a ruháival ti is találkozhattok, ha a hétvégén ellátogattok a kapolcsi Malomszigetre. Divattörténetről, trendekről, színekről, és nem utolsó sorban etikus divatról esett szó, majd a közönség inspirálta tervező a szemünk előtt vizualizálta Hosszú Katinka fikciós estélyi ruháját, amit akár a Fina-gálán is viselhetne.
A Nagy Zuhé című spontán előadást az égiek egész nap műsorra tűzték, improvizációs futások és hosszú társasjáték-menekvések a Meszecsinka, régi Gólya ponyvái alá űzték a csapatot, úgy lapultunk a szalmában, akár az udvart jelző nyulak. Estére elállt az eső, a mainstream nagykoncertek helyett a Lemming Udvar Önismereti Disco címen indított mulatságán mezítlábaztunk a neonfenyők és retro felvételek között.
Csütörtökön a Kultúr Krimó vendége Kristóf Szabolcs hagyományőrző páncélos volt, aki nem szereti, ha lovagnak hívják, de a hangzás kedvéért elviseli. Róla egy későbbi cikkünkben hosszabban olvashattok majd, amelyben a sötét középkor és az alkalmazott lovagiasság kerül terítékre.
Előttünk a hétvége, és csak mert mi elhagytuk a Völgyet, az élet nem állt meg, a szombati program Szentivánéji álommal kecsegtet, de a Panoráma Színpadon jönni fog az Ivan and the Parazol és a francia Nouvelle Vague, a bevállalósabbak nézzék meg nekem az Eleven Kertben a vicces nevű Császári Pillanatműveket, vagy a meglepő, hogy még van Kistehenet, illetve Zacher Gábor függőség-előadását a Momentán Udvarban. Vasárnap a Pál Utcai Fiúk után a Budapest Bár koncertjén elég ütős zárás illegeti magát, a korai koncert-keresők ElevenKertipartinak a Lions of Suburbiát, vagy a Lemming Udvar Vamoncsellóját lelik, de a SZFE Globe Brecht-előadásáért talán megérné beáldozni az ugrálást, és a dörögdön maradók igazán beülhetnének Vecsei H. Miklós Kinek az ég alatt már senkije nincsen-rendezésére, mert azt nem fogod tudni otthon utóhallgatni.
Egy kis széljegyzet búcsúzóul: ugyan beleszerettem és jövőre is hozom a sátorfámat, volna mit dolgozni ezen a körítés-témán. Jelesül: ülőhelyek. Igazán nem derogál a patakpart és a betonjárda és a padka, de jó volna, ha a régóta résztvevők által emlegetett random-beülők száma emelkedne valamelyest, ahol nem muszáj harmadszorra ebédelni a nap folyamán, hogy ne érezzem idegennek a létem, és ahol a délutáni programkezdésekig emberibben eltölthetnénk az időt. Ez sokat segítene az esős idő elviselésében is, amit már mint Lovasi, köszöntünk (tudtam, hogy jönni fogsz). Ugyanez vonatkozik a fedett vagy félfedett csücskökre is, ahol spontánabb csoportosulások elférhetnének, szintén a régiek elbeszélése alapján. Modern igény: igazán nem a szociális életünk virtuális része miatt, de jó volna a wifit és az elektronikus eszközök töltését több helyen elérhetővé tenni, mert például a mi sajtós munkánkat is megkönnyítené, és ez ügyben meglehetősen gyengén teljesített a hely.
Mini-hirdetés: idén a Királykőkert látott minket vendégül, ez legalább három dolog miatt örömteli: van angolvécé, aki nem tudja, annak megsúgom, ez nagy előny, továbbá éjjel is meleg víz folyik a zuhanyból, aztán persze rugalmasak és jópofák a srácok. Érdemes hozzájuk ellátogatni.
