Hiába kezdődik egy-egy nap csak kora délután, éjfélig annyi minden történik, hogy a reggeli kávé közben bajos mindent felidézni. Az újságíró szemüvege repedt és karcos, ráadásul a Völgy programzuhataga egy nagyobb stáb számára is áttekinthetetlen lenne; szombaton Taliándörögdre utaztunk át és megkapó mozaikélményekkel lettünk gazdagabbak. A szombati völgymetszet egyszerre tartogatott egymástól gyökeresen eltérő, összességében azonban a testi-lelki gazdagság felé emelő élményeket.
Hány kétszázast nyel el egy színészautomata?
Taliándörögd a Völgy jelenlegi északi határa, falu a domboldalon; a friss és szeles levegőn néha olyan érzésem volt, mintha a Káli-medencében kirándulnék. A falu elsősorban a különböző színházi produkcióknak ad otthont, de szép számmal képviseltetik magukat a népművészetek, a népzene, és a különböző táncfoglalkozások is. Ha Kapolcs a fesztivál fővárosa, akkor Dörög az az üdülő, ami műhely is egyben.
Minket is a színházi érdeklődés vezetett, amikor buszra szálltunk. A példásan összerakott programfüzetet lapozgatva rögtön feltűnt a Színészautomata programpont, ami a Fidelio udvarában kapott helyet. A suttogópropaganda előzetesen már ráerősített, hogy érdemes lenne a saját szemünkkel is megnézni az időszakos performance-t; technikailag ugyan el tudtuk képzelni a várt produkciót, de a végeredményről sejtésünk sem volt.
A színészautomata egyszemélyes hadserege Bán János, aki a produkció után pár kulisszatitkot is elárult. A koncepció szerint a kalitka előtt elhelyezett gombok lenyomása után a színészész megjelenik az időjárás miatt szűk és forró üvegtérben, ahol a lenyomott gombon szereplő piktogramra reagálva előad egy rövid jelenetsort, majd a gratuláló lyukon keresztül kezet fog a színészautomata „használójával”. A gombokon látott ábrát nemcsak lenyomni kell, hanem egy mikrofonba bemondva elmesélni, hogy mit lát az illető: így születhetnek például olyan definíciók egy guggoló embert ábrázoló alakra, hogy „A megvilágosodást örökkön kereső, de azt soha el nem érő ember.” Erre a kérésre pedig rögtön jött az automata válasza: egy felfeszített ember, aki párnára hajtja fejét.
Az ilyen kívánságok után természetesen felmerül a kérdés, hogy a színész hogyan tud megfelelni ezeknek a gyakran furcsa kéréseknek. Rögtönöz és az improvizatív színjátszás irányába tér ki a rövid etűd, vagy egy jól előkészített repertoárból választja ki a művész a legmegfelelőbbet? Bán János elárulta, hogy szó sincsen rögtönzésről: „Három hónapos próbafolyamat áll mögöttünk.” – mondta fáradtan és kissé meggyötörten az embert próbáló előadás után: „Árkosi Árpád volt a rendező, Ondraschek Péter pedig a díszletet építette fel. Minden gombhoz A, B, és C jelenet tartozik, ebből választom ki azt, amelyikről úgy gondolom, hogy a legjobban a helyzethez illik. Ha előfordul olyan, hogy negyedszerre is ugyanazt kérik, akkor következik a szünet. Ezeknek a rövid jeleneteknek nagyon mély gondolatiságuk van, tág asszociációs mezőket nyitnak meg. Ezek értelmezéséhez szükség van a befogadókra is, sokféleképpen történhet ez.
Bán János a produkció lelke. A mostoha és kényelmetlen díszlettérrel dacolva, szerényen és fáradhatatlanul játssza az automataszerepet, minden etűd valódi meditáció és apró csattanó egyben.
Zene és táncdömping
Legyen tánc! A szombat este eleget tett a szállóigévé emelkedett elszólásnak, bejártuk a Völgy igazán bulizós helyeit. A színészautomata után kissé elengedtük magunkat a dörögdi kocsmában, majd testi töltekezés után a Fonó Udvarban kötöttünk ki, ahol új barátaink, a Sajnarana zenekar tagjai álltak színpadra. A tízéves múltra visszatekintő banda népzenei motívumkinccsel ötvözött egyedi hangzásvilágú muzsikát játszott, amit nehéz lenne pontosan kategóriába sorolni. Kedvességük és pozitív kisugárzásuk minden fáradtságot feledtetett, dalszövegeik pedig okosan megírt, mély érzésű daloknak bizonyultak.
A Sajnarana hangulata megágyazott az őket követő Szácsávási Band cigányzenekarnak, akik vérpezsdítő vonósorgiával gyönyörködtették az udvar egyre népesebb közönségét, sőt, tánctudásukat is megcsillogtatták az első pillantásra zárkózottnak tűnő kalapos férfiak. Az egész Fonó Udvart a meghitt és zenével kísért beszélgetések jellemzik, a már említett völgybarátságok kötésére elsőrangú hely: leszerelt katonától kezdve, Ausztráliában élő, programozóként dolgozó hippiig sokféle emberrel összefuthat az utazó. A csillagok, a zsíros kenyér, és a cigányzene olyan csatornákat tárnak fel, amik nem felszínes szeretettel, hanem mély együttélés élménnyel töltik el az udvar vendégeit.
A taliándörögdi túra után egy végletekig zsúfolt Csigabusszal jutottunk vissza Kapolcsra, ahol a Panoráma Színpad irányába bolyongtunk tovább. A Franciaországból importált Nouvelle Vague nem nyerte el tetszésünket, így hamar továbbálltunk a közeli Lemming Udvar felé, ahol felgyorsultak az események.
Nem szeretek arról olvasni, hogy a tudósító újságíró miből mennyit ivott és az milyen hatással volt rá, az efféle személyeskedésektől a hideg ráz, ráadásul senkit sem érdekel. A Lemming Udvarban istenesen be lehet rúgni, de a szeszélmény egy fabatkát sem érne, ha nem lennének olyan kiváló bandák, mint amilyen az Alem da Lamda. A három srác olyan pörgős zenét játszott, ami a koncert után rögtön a Folk Udvar táncházáig sodort bennünket, ahol újra cigányokká változtunk, és hajnalig tettük próbára egyre furcsább elemeket produkáló tánctudásunkat. A szombati völgymetszet egyszerre tartogatott egymástól gyökeresen eltérő, összességében azonban a testi-lelki gazdagság felé emelő élményeket.
