Igen, mindenki jól ismeri a szokásos Rómeó és Júlia történetet, szinte már a könyökünkön jön ki, ha a Montague és Capulet családról hallunk. Rómeó meghal? Igen. Júlia meghal? Igen. Eléggé szomorú. De még sincs benne semmi újdonság, hiszen iskolai tankönyvek, színházi előadások, kisebb drámaestek mind-mind szívesen tárgyalják és már alaposan fel is dolgozták a késő reneszánsz drámakirály leghíresebb alkotását. Lehet-e még valami újítást adni a sztorinak? Mennyi vehető még ki a történetből? A Fővárosi Nagycirkusz egy igazán impozáns és interaktív megoldással állt elő.
Ha cirkuszról beszélünk akkor legtöbb embernek táncoló elefántok, lángoló tűzkarikák és eszeveszett bohóckodás jut az eszébe. De hogy kerül akkor egy több mint 500 éves történet A Fővárosi Nagycirkusz falai közé? A nagycirkusz artistái merész vállalkozásba kezdtek, a több száz éves sztorit megpróbáltak a mozgások világába átültetni. Se szöveg, se beszéd, minden kizárólag a mozdulatoké és a mimikáé, hiszen csupán akrobatikus mutatványokra és az arc kifejezőerejére támaszkodva mutatták be a manierista történetet. Hogyan valósítható ez meg? Színtiszta művészettel, ahol a fő feladat főként közönségre hárult, hiszen nekik kellett különböző impulzusokból, megszokott mozzanatból felismerni az adott jelenetet, illetve a szereplőket, majd a jól ismert séma alapján összerakni a történetet, mindezt a valódi tárgyi környezet megjelenítése nélkül.
Az kétségtelen, hogy igazán nagy sikert aratott az előadás. Mégis hogyan? A sikerük lényege a igazán egyszerű: merész és bátor előadást állítottak össze nem túlzottan belemenve a részletekbe. Képesek voltak megtartani az egyensúlyt a drámai hatás és a sportnak nevezhető akrobatika között. Jellegzetes mozzanatokat, alapvető figurákat jelenítettek meg a történetből mindezt csupán a mozdulatok, meghökkentő mutatványok, élőzene és fények által. Se szó se beszéd!
Érthető-e volt az alapkoncepció és a történet? Azt mondanám, igen. Természetes szükség volt előismeretre, de talán ezért is választották ezt a drámát, hiszen szerintem bátran kijelenthetjük, hogy a középkori szerelmesek történetét ismerik a legtöbben a színház világából. Mégis megdöbbentően újszerű és művészi feldolgozás volt, ami bár tartalmazott humorosabb és szórakoztató epizódokat, mégsem csapott át egy eszeveszett cirkuszi bohóckodásba, végig megmaradtak a történet művészi színvonalán. A kötelek, trambulin, karika éppoly jelentős része volt az előadásnak, mint a az élőzene, füsthatás vagy a különböző technikai fényeffektek. Tökéletes példa arra, hogy hogyan válik a művészet és a sport egy közös egységgé, hogyan képes ez szórakoztató és már-már mondhatni szájtátós előadást kínálni a közönségnek. Ez is azt bizonyítja, hogy a 21. században a művészet már új fogalmat nyer, nem beszélhetünk csupán színházról, zenéről, vagy írásról. Ez mind összekapcsolódik egy egésszé és a modern ember számára egyszerre nyújt gyönyört és szórakoztatást.
Az egy órás előadás az eredeti dráma fontosabb epizódjait dolgozta fel. Láthattuk a jól ismert erkélyjelenetet kötéltánc formájában, Capuleték bálját dinamikus akrobatikával és természetesen a szomorú haláljelenetet zárásként. Azonban mégis a legvaskosabb tapsot nem a mutatványok, hanem maguk az artisták érdemlik, akik a persze a már magában is bámulatos pörgések és forgások mellett kiváló színészi képességeikről tettek tanúbizonyságot. Sajnos a végzet ezt a Rómeó és Júliát se kerülte el, a tragikus értékvesztés már az elődadás elejétől borítékolható volt. Azonban az előadás záróképe minden szomorkodást és izgalmat megért, hiszen újszerűen a két hősi szerelmest egy angyal vitte az égbe a szerelmünk végső kibontakozásának útján.
A bámulatos és izgalmas előadásért gratulálunk a Fővárosi Nagycirkusznak!
