Cirkusz? Akrobatika? Színház? Táncművészet? Mi van akkor, ha a szokványos kategóriák kevésnek bizonyulnak, ha mindaz, amit nézőként befogadsz valami más, valami több, amit képtelenség egy szóval körülírni? Akkor a különféle művészeti területek harmonikus egymásra simulásából megszületik egy új, kivételesen impulzív közlésforma, amely egyszerre több nyelven szól, s lassan a maga kaotikus világába ringat.
Igazán egyedi és formabontó programsorozaton vehettek részt a cirkusz- és színházkedvelők a Fővárosi Nagycirkusz rendezésében. A Cirkuszi ArtFordító névre hallgató projekt keretein belül három előadást láthatott a közönség: először Rómeóé és Júliáé volt a főszerep, majd egy titkokkal és reményekkel teli Rengetegben bolyonghattunk, legvégül pedig megtapasztalhattuk, milyen is az a bizonyos emelkedő zuhanás abban a bizonyos Egyenes labirintusban.
A program célja, hogy középiskolás diákokra – főként a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola növendékeire – fókuszáló beavató cirkuszi előadások révén megismertesse a kortárs cirkuszművészet hazánkban talán kevéssé ismert interpretációs lehetőségeit. Ennek érdekében minden előadást egy-egy közönségtalálkozó, úgynevezett rendhagyó tanóra követett, melyek során Uray Péter rendező-koreográfus vezetésével közvetlen párbeszéd alakult ki előadó és néző között. Mindhárom produkció művészei a Baross Imre Artistaképző még tanuló, frissen végzett, és már pályán lévő, volt diákjai, akik ezeken az alkalmakon meséltek a próbafolyamatokról, adódó nehézségekről, kihívásokról, valamint arról, miként élik meg és mit jelent számukra az adott előadás. A kulisszatitkok mellett jelentős szerepet játszott a produkciók egyedi szimbolikájára irányuló, egyfajta elemző, értelmező diskurzus, amely során az adott előadás komplex, kiapadhatatlan képi és gondolati mélységeibe merülve hoztuk a felszínre a magunk summázatát.
Rómeó és Júlia – Maffiatörténet szerelemmel és bukással
Rendező-koreográfus: Uray Péter
Az 50 perces, rendkívül látványos és sokrétű kortárs produkció az artistaképzősök két évvel ezelőtti vizsgaelőadásából nőtte ki magát, amely azóta számos változáson ment keresztül. Ezért érdemes elolvasni egy évvel korábbi cikkünket is az akkori változatról. A drámairodalom legismertebb, örök érvényű darabja modern köntösbe bújtatva, maffiakörnyezetben jelenik meg egy szavakon túli, elemeltebb szférában. Uray Péter egyedi és újszerű interpretációjában az eredeti mű főbb dramaturgiai egységei mentén – főként annak gazdagon kibontott viszonyrendszerére összpontosítva – lebilincselő artista zsánerszámok és mozgásszínházi formák ötvözésével alkot új, kerek egységet. Ebben a fizikalitáson alapuló világban minden összecseng: a játszók magas színvonalú mozgáskultúrája kiegészül szuggesztív színpadi jelenlétükkel, és az adott karakter jellemvonásaival. A kínai rúdon történő mutatványok közben mintha a levegőben sétáló férfiakat és nőket látnánk; a gurtnit, trapézt használók jóformán repülnek a térben; a tissue és karika számok pedig pehelykönnyű lebegést idéznek. Lenyűgöző, lélekbizsergő látvány.
De az eszközök az atmoszférateremtésen túl a karakterábrázolásban és a cselekményépítésben is nagy szerepet játszanak. Júlia (Szoó Regina) kötéltánca például remekül reprezentálja a kamaszlány gyermek- és felnőttkor közötti egyensúlyozását, és hűen tükrözi Parissal kötendő házasságával kapcsolatos belső vívódását. A komoly fizikai erőnlétet igénylő kínai rúd révén Rómeó (Fehér Ádám) egyszerre erős, vagány, mégis könnyű lelkű ifjúként jelenik meg. Emellett a pontos, egyértelmű gesztushasználat is támogatja mind a jellemrajzok, mind a viszonyrendszerek interpretálását. Vegyük alapul Júlia anyjával (Farkasházi Ildikó) és dajkájával (Horváth Judit) való kapcsolatát, melyek egy-egy simogató vagy dorgáló mozdulattal egyértelműsítik a fennálló viszonyokat, vagy Mercutio (Biritz Ákos) önmagát produkáló, laza egyéniségét tükröző apró kézmozdulatait. Tybalt (Pfeiffer Roland) pedig a Harcosok klubjára emlékeztető maffiatömörüléseken a többiek reakciói alapján egyértelműen a főnök, a darabbéli párbajhős alakjában tűnik fel.
Hasonló informatív szerepe van az öltözéknek is. A fekete ingek, öltönyök, szoknyák és kalapok igazi maffiózós hatást keltő tömegéből kitűnik Rómeó fehér inge, Júlia hosszú, szőke haja, Tybalt bőrkabátja pedig kiegészíti karakterének macsós imidzsét. A díszlet- és eszközhasználat mikéntje szintén jelentéssel bír. Már a kezdeti etűdökben, a két család bemutatása során fontos elemek a térben lévő asztalok és székek, melyek az előadás során eredeti rendeltetésükön túl emelvényként, falként, ravatalként is megjelennek, sőt komplex építményként az adott családon belüli hierarchiát is reprezentálják, hiszen a házak urai helyezkednek el rajtuk legmagasabban. Emellett térelválasztó funkciót is betöltenek, ezzel segítve a néző figyelmének vezetését, melyet minden esetben a fényhasználat is támogat. Ugyan viszonylag sokszor előfordul, hogy párhuzamos események történnek a „színpadon”, a fókusz minden esetben egyértelmű.
Ennek a különösen komplex, mégis együttható kompozíciónak elmaradhatatlan eleme a főként Gustavo Santaolalla műveiből válogatott, érzékletes és zsigeri zene, mely az olasz hangzás és atmoszférateremtés mellett tökéletesen simul az aktuális karakterek habitusához, vagy éppen belső állapotaihoz. Emellett ráerősít az előadás legmélyebb, elemelt, rendszerint szimbolikus jelentéssel bíró pillanataira. Úgymint a két ifjú szerelmes erkély-, nászéjszaka- vagy haláltusa jelentére, amelyeket a játszók zseniális zsánerszámai és kontaktjátékai mellett az imitációt elhagyó stilizált megjelenítés és a kettejük között feszülő energia még varázslatosabbá tesz. Hasonló katartikus etap Mercutio szívbemarkoló eltávozása. A gurtni szám során emelkedő és zuhanó alak megjeleníti az elmenni kényszerülő lélek makacs ragaszkodását, majd a sorsába való végső beletörődés állapotát. Mind közül mégis talán a Halál különféle megszemélyesítési formái a legérdekesebbek. Miután Júlia magához veszi a mérget, egy cyr zsánerszám kíséri a lány körül forgó udvar sertepertélését György Tibor előadásában, az etűd végével pedig a hősnő a karikán átlépve távozik a porondról. Ez a játék gyönyörűen leképezte a Halál táncát: ott jár, ott kering a térben, lesve-várva, mikor jön el az ő ideje, hogy átkísérhesse a haldoklót saját birodalmába. Az előadás záró képében pedig trapézon táncoló éj asszonyaként láttuk ismét a halál angyalát, aki lenyújtotta karját az eltávozott pár felé, s magához emelte őket egy másik létszférába. Természetesen mindez szubjektív értelmezés, hiszen ebben az előadásban sok egyéb mellett az az igazán nagyszerű, hogy mindenki a maga igazságát láthatja benne.
Káldy Márton galériája
Rengeteg – Looking out
Rendező: Samuel Tétreault; Társrendező: Téri Gáspár
A programsorozat második előadása a Sziget Fesztivál, a Fővárosi Nagycirkusz, a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola, valamint a világhírű The 7 Fingers kanadai újcirkusz társulat együttműködésében jött létre. Az öt hetes próbafolyamat kivételes lehetőséget jelentett a 19 fiatal artistaművésznek, hiszen volt szerencséjük a méltán híres The 7 Fingers világszerte elismert művészeti vezetőjével és magyar társrendezőként Téri Gáspárral együtt dolgozni. A produkciót követő közönségtalálkozón meséltek arról, mekkora kihívásként élték meg ezt az időszakot, hiszen az előadásra készülvén az improvizációs és önelemző gyakorlatok tömkelege egészen új színt vitt az általuk megszokott munkametódusok sorába. A kezdetben meghökkentő feladatok folytonos határfeszegetést igényeltek tőlük, míg nem idővel sikerült átlépniük komfortzónájukon, levetkőzni gátlásaikat, és egy egészen újszerű, kivételesen sokszínű világot teremteniük.
Egy fehér keretes ablakon keresztül nyerünk bepillantást ebbe a furcsa, álomszerű dimenzióba, mely egy erdő képében elevenedik meg előttünk. A porondon zöldellő minimális növényzet, farönk-halom, valamint a manézs szélein magasló fatörzsek már a kezdetekkor meghatározzák a teret. Hamarosan különös lakói is megjelennek majmok, kígyók, pillangók képében, és szempillantás alatt benépesítik a dzsungelt. Az előadók igazán kifejező mimikát és testbeszédet magába foglaló, bravúros színészi játéka mindenféle szélsőség vagy imitáció nélkül, zsánerszámok és kontaktelemek mentén láttatja eme egyszerre állati és emberi karaktereket, akik élénk zsongásukkal, vagy éppen puszta jelenlétükkel sajátos atmoszférát teremtenek a térben. Kínai rúdon mutatványoznak, magas dróton légtáncot járnak, gurtni segítségével szárnyalnak, vagy éppen trapézon hintáznak. De az eszközök között szerepel még tissue, karika, hulahopp, hammock, handstand, ugródeszka, egykerekű, sőt még létra is.
A rengeteg elképesztő mutatvány szimultán történések formájában montázsszerű képet alkot, mely fókusz hiányában ellehetetleníti a néző mindent átfogó figyelmét. Ugyanakkor a naturális színek egyforma kavalkádjából kitűnik egy fehér öltözetű ifjú (György Tibor), aki egyértelműen emberi alakban jelenik meg. Az etűdök során találkozhatunk még két tisztán emberi karakterrel, akik a birtokolni és a megismerni vágyó személyiségtípust reprezentálják, de az ő jelenléte más. Ez a felismerés a nézőben akkor teljesedik ki igazán, amikor az addig néhol természeti hangokkal tarkított, furcsán pszichedelikus zene egyre felgyorsul, zaklatottabbá válik, és az erdő lakói – miután az addig kirekesztő magatartásukkal ellentétben végre maguk közé fogadták a látogatót – elmenekülnek, és a fiú magára marad. Cyrrel való dinamikus mozdulatsorai gyönyörűen leképezik a két szféra közötti átmenet folyamatát, és az omladozó dzsungel világából iskolai környezetbe vezetik a nézőt. Fekete-fehér egyenruhás diákok néma, imitált gesztusjelenetei mini, villanásszerű etapokban sorra lepik el a „színpadot”, amelyek a hajhúzogatástól, a verekedésen át, a csúfolódásig mindenféle negatív felhangú helyzetet lefednek, ami csak egy iskolában megtörténhet, majd közösen a fiú ellen fordulnak.
Ez az előadás a szimbolikát mellkasára ölelő, többszintes jelentésréteget működtető kifejezésmód ékes példája. Hiszen a főszereplő álma révén részesei lehetünk egy igazán mély, belső utazásnak, mely tudatát, lelkét erdő képében láttatva utal felnövés-történetére, és megelevenít egy olyan varázslatos világot, ami menekvést jelent számára a valóság elől. A kirekesztett, elveszett egyén útkeresésének leképeződései a vadonban játszódó, különféle viszonyokat felsorakoztató helyzetjelenetek is, melyek mind a világba való beilleszkedés vágyát tükrözik. Ugyanakkor a darab nem kíván történetet mesélni, vagy meghatározott üzenettel szolgálni, inkább a maga különlegesen összetett eszköztárával és atmoszférájával gondolkodásra késztet önmagunkat, emberi kapcsolatainkat, életmódunkat illetően. Így például az ősközösségek természeti törvényei, emberi ösztönvilága és a mai társadalmunk között feszülő kontraszt is kiemelt jelentőségű. Uray Péter szavaival élve:
Nem lehet egyszerűen zsebre tenni, megfogalmazni, mi is történt, de valamit eltettünk belőle, amit továbbviszünk.
Rozner Anita galériája
Egyenes labirintus – Irodalom, cirkusz és színház találkozása
Rendező-koreográfus: Hegymegi Máté
Ebben a páratlan összművészeti produkcióban nem csak színház- és cirkuszművészet, hanem harmadik elemként testvérmúzsájuk, az irodalom hármas összefonódása látható. A bravúrosan egyedi előadást Pilinszky azonos című verse ihlette, mely az elektronikus zene hazai úttörője, Yonderboi (ifjabb Fogarasi László) zenei metszetével kiegészülve igazán fenséges atmoszférát teremt. Ebben a mixben Pilinyszky költeményei mellett helyet kapnak olyan költők versei is, mint Szép Ernő, Weöres Sándor, Shakespeare, Karinthy, Ady, melyeket Haumann Péter, Márkus László, Gábor Miklós és legvégül maga Pilinszky János tolmácsolásában hallgatunk. Mindezek személyes asszociációkat hívnak elő egy idősödő clownban, kinek emlékhálójába gabalyodunk a következő szűk egy órában.
A cirkusz a cirkuszban érzetet a főszereplő karaktere mellett a porond köré fél kupolában felhúzott fehér cirkuszsátorszerű háttér is megtámogatja, mely előtt, a tér közepén piros karosszékben a megfáradt, sánta clown (Gyabronka József) üldögél. „… nincs semmi titkom. Átlátszó vagyok, mint az üveg.” – Weöres sorai belső monológként visszhangzanak szótlan ajkáról, s útnak indítják történetét a térben. Egyszeriben felélénkül, és a manézs széleit jelző rekeszekből előhívja a fekete-fehérbe öltözött artisták által megelevenített emlékeit. És még valakit: a nőt (Pető Kata). Őt, aki oly sokat jelentett neki egykor, s aki most már csak benne él tovább végigkísérvén visszaemlékezésének minden momentumát. Mindezt már az első, nagyon erős kép is kifejezi, melyben a nőalak fehér, egész teret körülölelő uszályát a magasból leengedve a férfi megnyúlt zakóujjának szélébe kapaszkodik. Kirajzolódik a köztük feszülő távolság, nincsenek egy síkban, a nő az éteri szférához húz, mégis kapcsolódnak egymáshoz.
A 9 artista (Fehér Ádám, Kassai Benjámin, Szoó Regina, Reiberger Norbert, Reiberger-Kiss Borbála, Németh Kamilla Sába, Buda Balázs, Farkasházy Ildikó, Biritz Ákos) zsánerszámok és kontaktjátékok mentén kettejük szerelmének különböző stációit jeleníti meg az ismerkedés édes titokzatosságától, az örömteli kiteljesedésen át, a tragikus elválást követő mindent felemésztő magányig. A szédületes mutatványok nagyrészt levegőszámok – trapéz, gurtni, karika, tissue, drótkötél, rhönrad -, de gyakran láthatunk talaj közeli fragmentumokat is, mely fent-lent oppozíció egyszerre visszautal a hívóvers repülés-zuhanás metaforájára, a párkapcsolat hullámzó hangulatbeli váltásaira, és hajmeresztő mivoltuk révén magukban hordoznak egyfajta félelemérzetet is. Mindez a zsigerekig ható, pulzáló szívdobogásra emlékeztető zenei válogatással kiegészülve egészen sajátos atmoszférát teremt, melyben minden szegmens hatással van a másikra. A központi karakter gondolatilag inspirálja a körülötte látomásként keringő, hullámzó artisták játékát, mely visszahat a színészre, és gesztusain, mimikáján keresztül újra tükröződik. A zsánerszámok mozdulatai együtt lüktetnek a kísérő dallamokkal, eme egymásból építkező komplementer-halmaz kiinduló egységei pedig a versek, melyek minden említett elemmel együtt rezonálnak a térben.
Ez a rettentően sokoldalú impulzustömeg képtelenné teszi, hogy a néző teljes egészében befogadja a darabot, inkább képeket, érzeteket hoznak létre bennük, melyeket nem is igazán lehet megfogalmazni. Ugyanakkor bizonyos katartikus pillanatok örök érvényűen bevésődnek. Mind közül a legerősebben talán az asszony mennybemenetelének nagy emocionális töltettel rendelkező etűdje: hosszú, mindent beborító fehér uszályát maga mögött húzva, az óriás-fehér faajtón keresztül, lassan a fény felé halad, majd átlép a transzcendens világba, ahová a férfi nem követheti, miközben tél toposzt idéző, elmúlásszagú hó hull az égből. De számos lélekbizsergető momentumot rejt még magában ez a frenetikus előadás. Szerencsére – Uray Péter szavaival élve:
Mindenkinek megvan a szabadsága arra, hogy elvegye az előadásból mindazt, amire neki szüksége van.
Feigl Zsófia galériája
Útkeresés
A Cirkuszi ArtFordító programsorozat sajátosan megfogalmazott, igazán sokrétű és egyedi darabjai egészen új szintekre emelik a cirkuszművészet lehetőségeit. A lélegzetelállító artistaszámokon túl, illetve azok révén az emberi lélek legbelsejéig nyújtózkodnak, s a porondra emelik teljes valójával. A cirkuszművészet efféle távlatai – e három előadásból kiindulva – határtalanok, felfedezésre, és kinyilváníttatásra várnak. Ez a fajta útkeresés a produkciók mindegyikére jellemző, sőt, talán központi gondolati ívként is meghatározható. A magyar cirkusz rálépett a nemzetközileg már kitaposott ösvényre, és igen lényeges alapköveket helyezett el a maga számára. Remélem töretlenül járják tovább ezt az utat, és láthatunk még hasonló, különleges összművészeti előadásokat.
Kiemelt kép: i.ytimg.com
Források:
https://szinhaz.org/porond/cirkusz-porond/2018/10/08/romeo-es-julia-cirkusz-uray/
https://www.fnc.hu/hirek/item/1738-a-kolteszet-es-a-cirkuszmuveszet-egymasba-fonodasa
