A nacionalizmus nemzetfelfogása az, hogy az emberiség természetéből fakadóan nemzetekre oszlik. Az identitás forrását a „népben” találja meg, a „nép” „nemzetként” való újradefiniálása a köznépet szimbolikusan az elit rangjára emelte.
A nemzeteket eltérő identitás, karakterológia jellemzi. A legfontosabb közösségtípusú szerveződés, lojalitás, az összes társadalmi csoport, közösség közül politikailag a legfontosabb, a nemzeti identitás a sokféle önazonosság között „alapvető identitásnak” nevezhető. A nacionalisták a nemzeteket valósan létező entitásnak, olyan kollektív személyiségnek tekintik, amely képes a következetes, céltudatos, közös cselekvésre.
A nacionalizmus inkább politikai doktrína, mint teljes ideológia. Meghatározza, kikből álljon a politikai test, de azt nem, hogy az állam, a politikai közösség életét milyen elvek szabályozzák, milyenek legyenek a politikai intézmények, a politikai berendezkedés. Sok az érzelmi elem benne, tudományosan nehezen megragadható. Rogers Brubaker megfogalmazásában „a nacionalizmus egy olyan dráma, amelyben az egyes nemzetek játsszák a főszerepeket”.
A nacionalizmus fogalmának pontos meghatározása eddig senkinek sem sikerült, pedig definiálási kísérletekkel, típusokkal számtalan tudományos és kevésbé tudományos munkában találkozhatunk (Breuilly szerint a nacionalizmust nem is lehet egyetlen megfelelő elmélettel összegezni). Hatása kétségbevonhatatlan, a modern nacionalizmus megjelenése óta nemzet, nemzetiség-kisebbség és állam egymáshoz való viszonya az európai történelem egyik kulcskérdése.
Az előbb említettem, hogy a nacionalizmus fogalmának pontos meghatározása eddig senkinek sem sikerült. Nos ez nem azt jelenti, hogy nem is próbálkoztak vele. Anthony D. Smith szerint „a létező vagy potenciális nemzet autonómiájának, egységének és identitásának kialakítására és fenntartására irányuló ideológiai mozgalom”, a nemzeti státus eléréséért folyó küzdelem. Benedict Anderson úgy fogalmaz, hogy a nacionalizmus akkor valósul meg, mikor nemzeti érdek, lojalitás fölött nem állhat semmi, ez válik a kollektív „mi” tudattá. Szerinte ez kvázi önimádat, és kiemeli, hogy a nemzeti eszmétől áthatva milliók áldozták fel magukat. Ernest Gellner és Eric Hobsbawn már elnézőbben értekezik. Szerintük a nacionalizmus teremtette a nemzetet. John Armstrong nem ért egyet velük, szerinte már az eszme kialakulása előtt is léteztek a nemzetek. Miroslav Hroch-nak is az a véleménye, hogy a nemzetek nem a nacionalizmus eszméinek kibontakozásaként alakultak ki. Talán a definíció meghatározásához Rogers Brubaker állt a legközelebb. Az ő meglátása az, hogy a nacionalizmust nem a nemzetek hozzák létre, hanem bizonyos politikai erőterek, események gerjesztik, s ezek tulajdonságai határozzák meg a nacionalizmus jellegét és dinamikáját.
De mit is jelent ma a nacionalizmus? Európán belül a 2010-es évek derekától emelkedő tendenciát figyelhetünk meg a nacionalista, populista pártok támogatottságában. Elég csak Németország egyik legnagyobb ellenzéki pártjára, az AfD-re, vagy a Spanyol Vox-ra gondolni. Mi miatt lehet ez? A választók egyrészt csalódtak a politikai berendezkedésben, de felerősödtek a globalizáció, a bevándorlás, a nemzeti identitás felhígulása és az Európai Unió miatt aggódó hangok is.
Az Unió legtöbb tagállamában megfigyelhető egy populista jobboldali megerősödés, még ha nem is átütő a siker. Olaszországban Matteo Salvini az európai nacionalista színtér egyik kulcsfigurája, annak ellenére, hogy az Öt Csillag és a balközép Demokrata Párt (PD) közötti meglepetésszerű megállapodás véget vetett Salvini belügyminiszteri megbízatásának.
A Salvini által vezetett Liga népszerűsége egybeesett a pénzügyi válság utóhatásaival és a 2016-ban Észak-Afrikából érkező szubszaharai migránsok nagy beáramlásával. A tömeges bevándorlásból adódó bizonytalan belpolitikai hangulatot lovagolta meg Salvini.
Hasonló a helyzet Németországban. 2017-ben az Alternatíva Németországért (AfD) a szavazatok 12,6%-ával először jutott be a szövetségi parlamentbe, és ezzel Németország legnagyobb ellenzéki pártjává vált. Az AfD a Ligához hasonlóan euroszkeptikus és bevándorlásellenes politikát szorgalmaz. Az olaszországi mintához hasonlóan az AfD népszerűsége akkor nőtt meg, mikor egymillió bevándorló érkezett a közép-európai országba. Ez 2019-ig addig fokozódott, hogy az AfD megelőzte Merkel CDU-ját Türingia tartományban.
Az Alternatíva Németországért ugyanabba a politikai családba tartozik, mint a francia szélsőjobboldali Nemzeti Front és az osztrák szélsőjobboldali Szabadságpárt – valamint Geert Wilders populista, iszlámellenes holland Szabadságpártja (PVV). Az AfD társelnöke, Alexander Gauland az „idegenek inváziója” elleni küzdelemről beszélt, és a párt nyíltan az iszlámra és a migrációra összpontosít, az iszlámot a német társadalomtól idegennek tekintve. A keleti Türingia tartományban a párt vezetője, Björn Höcke egyszer „szégyenfoltnak” nevezte a berlini holokauszt-emlékművet, és „180 fokos fordulatot” követelt Németország náci múltjának kezelésében. Alexander Gauland úgy értékelte Németország II. világháborús korszakát, mint „csupán egy madárpiszok a több mint 1000 éves sikeres német történelemben”.
De hasonló a helyzet Spanyolországban, ahol a 2014-ben alapított Vox mindmáig egy stabil ellenzéki erőnek számít a félszigeten, és szintén a bevándorló- és iszlámellenes megnyilvánulásaival, illetve az euroszkepticizmusával szerzett hírnevet magának. Vagy gondolhatnánk azt, hogy a skandináv területeken más a helyzet, de a bevándorlásellenes Svéd Demokraták (SD) pártja jelentősen erősödött a 2018-as parlamenti választásokon, a szavazatok mintegy 18%-át szerezte meg, míg Finnországban a populista Finnek Pártja a 2019. áprilisi parlamenti választásokon szűken a második helyre szorult, 0,2%-on belülre kerülve a baloldali Szociáldemokrata Párt (SDP) mögött.
Azonban érdemes kiemelni, hogy a klasszikus szélsőjobboldal is átalakulóban van. 2018-ban Day For Freedom névvel tüntetést szerveztek London szívében, ahogy a neve is sugallja, a szólásszabadság nevében. Az elmúlt években ez volt a brit szélsőjobboldal legjelentősebb megmozdulása Londonban. De ami valóban izgalmassá teszi, azok a résztvevők. Pontosabban az egyik, Milo Yiannopoulos, aki egy nyíltan meleg aktivista. Miért lehetett jelen egy homoszexuális férfi egy szélsőjobboldai rendezvényen? Azt kell felismernünk, hogy mind a nacionalizmus, mind pedig a baloldal átalakulóban van. A nyugati nacionalizmusra már az euroszkepticizmus és az iszlámellenesség a jellemző, nem pedig, pontosabban inkább sokkal kevésbé az antiszemitizmus és a homofóbia. Ezért történhetett meg az, hogy Milo Yiannopoulos azzal viccelődött tízezer futballhuligán előtt London szívében, hogy hasonlítanak hozzá a muszlimok, mert ők is szeretnek szőrös férfiak között izzadni miközben a feneküket az ég felé emelik.
Illetve azért történhet meg, hogy Franciaországban a legradikálisabban jobboldali elnökjelölt, aki még Le Pen-től is jobbra helyezkedett el, Éric Zemmour, egy berber zsidó volt, ahogy azt igyekezett is minél többször kiemelni a sajtótájékoztatókon. A származása azonban nem akadályozta meg abban, hogy a bevándorlás leállításáról vagy a külföldi állampolgárok számára biztosított szociális támogatás megszüntetéséről kampányoljon.
De mi is történik pontosan a világban és azon belül az európai kontinensen? Francis Fukuyama a legutóbbi, eléggé elkeseredett hangvételű cikkében a liberalizmus bukásáról és az autokráciák felemelkedéséről beszél. Ő úgy látja, hogy a liberalizmus legfontosabb eladási érve továbbra is az a pragmatikus érv marad, amely évszázadok óta létezik: a pluralista társadalmak sokféleségének kezelésére való képessége. A liberális társadalmak által kezelhető sokféleségnek azonban van egy határa.
Ha elég sokan elutasítják a liberális elveket, és mások alapvető jogainak korlátozására törekszenek, vagy ha a polgárok erőszakhoz folyamodnak, hogy elérjék az akaratukat, akkor a liberalizmus önmagában nem képes fenntartani a politikai rendet. Ha pedig a sokszínű társadalmak eltávolodnak a liberális elvektől, és nemzeti identitásukat faji, etnikai, vallási vagy más, a jó életről alkotott eltérő tartalmi elképzelésekre próbálják alapozni, akkor a potenciálisan véres konfliktusokhoz való visszatérést idézik elő. Egy ilyen országokkal teli világ óhatatlanul még törékenyebb, még viharosabb és még erőszakosabb lesz. Fukuyama szerint ezért még fontosabb, hogy a liberálisok ne mondjanak le a nemzet eszméjéről. Fel kell ismerniük, hogy valójában semmi sem teszi összeegyeztethetetlenné a liberalizmus univerzalizmusát a nemzetállamok világával. A nemzeti identitás formálható, és úgy alakítható, hogy tükrözze a liberális törekvéseket, és hogy a széles nyilvánosságban a közösség és a céltudatosság érzését keltse.
Mit is jelent ez pontosan? Fukuyama a világ jövőjét a nemzet eszméjének visszatérésében, és a liberális nacionalizmusban látja. A nemzeti identitás tartós fontosságát az orosz-ukrán konfliktusban vezeti le, miszerint: „Vlagyimir Putyin orosz elnök azt állította, hogy Ukrajnának nincs Oroszországtól különálló identitása, és hogy az ország azonnal összeomlik, amint megkezdődik az inváziója. Ehelyett Ukrajna éppen azért állt ellen Oroszországnak, mert polgárai hűek a független, liberális, demokratikus Ukrajna eszméjéhez, és nem akarnak egy kívülről rájuk erőltetett, korrupt diktatúrában élni. Bátorságukkal világossá tették, hogy a polgárok hajlandóak meghalni a liberális eszmékért, de csak akkor, ha ezek az eszmék egy olyan országba ágyazódnak, amelyet a sajátjuknak nevezhetnek.”
Összességében azt figyelhetjük meg, hogy 2022-re a nemzet, mint összetartó erő és a nacionalizmus újra tényezővé vált, ami leginkább ezen eszme bölcsőjében, Európában figyelhető meg. De mégis mit várhat ettől Európa? Az erős nemzeti szuverenizmusok gyengítik az Európai Uniót, nem pedig egy régóta a levegőben lebegő államok közötti szövetségéhez vezetnek, amire sokan számítottak. Az az egy biztos, hogy a szövetségi rendszerek korában, ami a 21. század, egy széttagolt Európa nem lesz versenyképes és ki fog esni a hegemóniáért vívott versenyből. Ezt a mentális, és minden bizonnyal gazdasági vereséget az a kontinens nem engedheti meg magának, ami mindig is a nemzetközi kapcsolatok egyik legfontosabb formálója volt.
Akkor mégis mi a megoldás? Az orosz-ukrán konfliktus egy időre újból közelebb hozta egymáshoz a tagállamokat, azonban egyértelmű, hogy ez ideiglenes és azok a belső ellentétek, amik a migrációs válsággal elkezdődtek, majd a Brexit során tetőztek, nem tűntek el. Az Uniónak csökkentenie kell a „távolságokat” a tagállamok között. Erre pedig nem az a megoldás, hogy félperifériás státuszba taszítja a keleti tagállamait a különböző multikon keresztül történő gazdasági gyarmatosításaival, mint ami jelenleg történik, hanem például egy egységes hadsereggel.
Az egyértelmű, hogy a NATO egyrészt közel funkcióját vesztette a Szovjetunió felbomlása után (bár lehet Oroszország a közeljövőben még rámcáfol), de amennyiben nem így lenne, az Uniónak akkor is szüksége lenne egy, az USA-tól független katonai erőre. Emellett mindenképpen meg kell erősíteni az Európa-tudatot a tagállamokon belül. Nem hinném, hogy egy olyan etnogenezis létrejöhetne az egész kontinensen, mint ami például Németországban, vagy Franciaországban történt, hisz az eddig felvonultatott integráló erők, mint a közös pénz, vagy az európai parlament látványosan csődöt mondtak. Viszont az Erasmus programok bővítésével, egy euro centrikus oktatással, az európai civilizáció/kultúra népszerűsítésével, kinevelhető lehetne egy olyan generáció, aminek a nemzet és eurotudata hasonló erősségű. Ez a mi életünkben szinte biztos vagyok, hogy nem fog megvalósulni, de ha Európa száz év múlva is tényező akar lenni, akkor mindenképpen szüksége lesz arra, hogy ezt meglépje.
Bibliográfia, források (a hivatkozás sorrendjében):
- Arday Lajos, Nemzetállamok és kisebbségek – Történelem és identitás Közép-Európában, L’Harmattan Kft., 2016, 23. o.
- Fehér M István, Lengyel Zsuzsanna Mariann, Nyírő Miklós, Olay Csaba szerk., „Szót érteni egymással”: Hermeneutika, tudományok, dialógus, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2013
- Manuel Castells, A tudás világa. Manuel Castells és Martin Ince beszélgetése, Napvilág Kiadó, Budapest, 2006
- Binder Pál, Közös múltunk. Románok, magyarok, németek és délszlávok feudalizmus kori falusi és városi együttéléséről, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982
- Koller Boglárka, Nemzet, identitás és politika Európában, L’Harmattan Kft., 2006
- Örkény Antal, Székelyi Mária, Csepeli György, Poór János, Várhalmi Zoltán, Nemzeti érzés és európai identitás, Arktisz Kiadó-Balassi Kiadó, Budapest, 2008
- Molnár Erik, Válogatott tanulmányok, Akadémia Kiadó, Budapest, 1969
- Ortutay Gyula, Magyar Néprajz lexikon 1. A-E, Akadémia Kiadó, Budapest, 1977
- Zárug Péter Farkas, Csapdába került demokrácia, L’Harmattan Kft., 2009
- Kántor Zoltán, Nacionalizmuselméletek (szöveggyűjtemény), Budapest, 2004
- Győri Szabó Róbert, Kisebbség, autonómia, regionalizmus, Osiris Kiadó Kft., 2006
- 444.hu
- hvg.hu
- foreignaffairs.com
Kiemelt kép: the-future-of-commerce.com
