Darrin Govens, Uroš Vilovski, Andrew Sarauer, vagy éppen Paulo Vinícius, nem igazán szépen csengő magyar nevek ezek, ugye? Pedig ők mind magyar válogatott játékosok, különböző sportágakban. Nem Magyarországon születtek, nem beszélték, sokan közülük nem is beszélik a nyelvet. Valamilyen úton-módon, vagyis a sport révén ide kerültek, és felfigyeltek rájuk a különböző szövetségek, elindították az állampolgárrá válási folyamatot (ami sportoló esetében sokkal gyorsabb, mintha egy kamcsatkai szeretne magyarrá válni, sokszor elég a sportolóknak eldarálniuk az eskü szövegét) és azóta ki több, ki kevesebb sikerrel bemutatkozott hazánk válogatottjaiban. De miért van szükség honosított játékosokra, tényleg jobb lesz tőlük a honi sport?
Mint sok kérdésre, erre sincs egyértelmű válasz, bizonyos sportok esetében a példa azt mutatja, hogy segítség lehet egy-egy honosított játékos szerepeltetése, máskor a szövetségek inkább mellényúltak, betliztek a “külföldi” játékosok bevetésével, honosításával. Adódott arra is precedens, hogy néhány játékosnak az Európában történő jobb igazolhatóság miatt (korlátozva van a tengerentúli, amerikai játékosok száma az adott bajnokságokban) volt szüksége magyar állampolgári papírokra és ha be is mutatkozott a válogatottban néhány meccs erejéig, a következő szezonban már azt se lehetett tudni, merre pattogtatja a labdát. Ilyen volt Rashad Bell esete, aki kis hazánkban négy csapatban is megfordult, ZTE, Albacomp, Szolnoki Olaj, Körmend, öt évet húzott le itt és felajánlották neki legyen magyar állampolgár, válogatott. Vagy az ex-szolnoki közönség kedvenc Obie Trotter, aki 2011-ben mutatkozott be a válogatottba és pár alkalommal lépett csak pályára, azóta kering Európában, játszott Oroszországban, Lengyelországban, Olaszországban és Romániában is, a magyar válogatottságot valamiért elfelejtette vagy a szövetség mondott le róla. Leginkább a kosárlabdában figyelhető meg ez a negatív tendencia, nem véletlenül, hiszen évente amerikai játékosok tucatjai érkeznek a kosárlabda NB1-be, jobb és kevésbé kiemelkedő képességekkel. De ha már kosárlabda, a mostanában Szombathelyen lejátszott Magyarország-Lengyelország (64-57) mérkőzésen másodszor lépett pályára Darrin Govens magyar válogatott szerelésben, és 15 pontjával a csapat második legeredményesebb tagja volt.
Az MKOSZ a közelmúltban bakizott egy hatalmasat, amikor honosították DeAndre Kane-t, aki soha egyetlen percet nem játszott a magyar bajnokságban, mi több Magyarországon se nagyon járt az állampolgári esküjéig. Megfordult belga, orosz, német, izraeli csapatban is és a válogatottnál úgy gondolták komoly erősítést jelenthet a 2017-es Európa-bajnokságon, kvázi igazoltak egy játékost, ahogy a kluboknál szokás, videó felvételekre, játékos megfigyelőkre hagyatkozva. Egy ideig minden a terv szerint alakult, ám amikor a játékosnak meg kellett volna jelennie az összetartáson, felkészülésen, akkor eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Ez az eset is jól példázza, hogy a honosítás bizony nem kis rizikóval jár.
Annyit beszéltünk a férfi kosárlabdáról, de a nőknél is előfordult ilyen, Quigley Alexandria háromszor is megfordult Pécsett, így került képbe a válogatottnál, nem volt elhibázott lépés, ő egy klasszis játékos, aki szinte minden mérkőzésen a válogatott legjobbjaként zárt. Courtney Vandersloot szintén kapott magyar útlevelet, az ő magyarországi légióskodása rövidebb idejű volt, Győrben három bajnokit és öt Euroliga-meccset játszott. Az ő esetükben nem beszélhetünk hibás honosításról teljesítmény szempontjából, tényleg mindent megtettek a válogatottért, de valószínűleg a magyar hagyományokat, nyelvet nem sikerült elsajátítaniuk, csak vérprofi sportolókként mindig győzni akartak, a legjobbat, legtöbbet kihozni magukból. A változatosság kedvéért a mostani magyar női kosárlabda válogatott keretében is van honosított játékos Goree Cyesha Damian (harmadik éve Győrben kosárlabdázik) személyében.
Kosárlabda után egy újabb K betűs sportág, kézilabda. A jelenlegi, vagyis a 2018 januári válogatott keretében két honosított játékos szerepelt, Uroš Vilovski és Iman Jamali, Vilovski korábban szerb válogatott volt, Jamali pedig iráni. Jamali 2012-ben került Magyarországra, a Veszprém igazolta le, többször kölcsönadták, Svédországba, Fehéroroszországban is játszott, de ősztől újra a Telekom Veszprém játékosa. Vilovski is megfordult a Veszprémben, 2006-ban vált a klub játékosává, de hazai kötödése közé tartozik az egy szezon Balatonfüreden is. A magyar állampolgárságot 2014-ben vette fel.
A magyar válogatottban korábban is szerepeltek honosított játékosok, elég csak a két kubai származású kézilabdázót említenem Ivó Díazt és Pérez Carlost (négyszer választották az év magyar kézilabdázójának: 2003, 2004 ,2005, 2011), de Eklemovics Nikola, aki jelenleg a Telekom Veszprém sportigazgatója (szerb származású) vagy Krivokapics Milorad (szerb származású), Nenad Puljezević (szintén szerb származású) is magára öltötte a címeres mezt.
A magyar labdarúgó válogatott nem dúskál honosított játékosokban, de azért a közelmúltból is akad egy-két példa. Leandro de Almeida brazil születésű, 1999-ben került ide, játszott az MTK-ban a Haladásban, a Debrecenben, jelenleg a Ferencváros labdarúgója, 16-szoros magyar válogatott.
Paulo Vinícius Souza dos Santos szintén Brazíliában született, 2011 óta a Videoton játékosa, 2017-ben kapta meg a magyar állampolgárságot, azóta négyszer kapott lehetőséget a bizonyításra.
Nikolics Nemanja 9 évet játszott a magyar élvonalban, Zentán született, az akkori Jugoszláviában, 2011-ben lett magyar állampolgár, tavaly az MLS gólkirályaként végzett, előtte pedig a lengyel bajnokságban rúgta ő a legtöbb gólt. Jelenleg ő a legértékesebb magyar focista.
Eddig csak a csapatsportokról volt szó, mert ott hangsúlyosabb a honosítás. De legutóbb az egész országot megmozgató honosított sportoló egy téli olimpikon volt, nevezetesen Elizabeth Swaney, aki Phjongcshangban, síakrobatikai félcsőben indult, végigsiklott a pályán, egy értékelhető trükköt bemutatva, míg mások a levegőben repkednek, ott háromszor megfordulnak a saját tengelyük körül. Kicsit az volt az ember érzése, hogy fél, fél az esetleges balesettől, így inkább nem kockáztat, ha nem csinálsz semmit, abból nem lehet baj alapon. Az egész társadalom, sőt az egész világ feltette a kérdést, mi szükség volt erre, mert ez inkább égés, mint valós olimpiai sportteljesítmény.
Ne gondolják, hogy csak kis hazánkban “népszerű” a honosítás. Igazán “bicskanyitogató”, az volt, amikor Katar a 2015-ös hazai rendezésű férfi világbajnokságra igazoltak egy válogatottat, 14 honosított játékossal álltak fel, az-az a 16-os keretben két katari játékost neveztek és finoman szólva nem ők voltak a húzóemberek. Játszott ott montenegrói, francia, spanyol, bosnyák, egyiptomi és még el is várták a honosított játékosoktól, hogy szívükre helyezett kézzel énekeljék az ország himnuszát, mintha ott nőttek volna fel, mintha jelentene nekik bármit. Sőt mi több, nem csak indultak, majdnem meg is nyerték világbajnokságot, a döntőben a franciák tudták őket legyőzni (25-22). Talán mondanom se kell, ez volt Katar legjobb VB, bármilyen szereplése, amit jegyez a sporttörténelem. A játékosok mellett szükség volt egy jó nevű edzőre (Valero Rivera López), aki összerántja a társaságot, de azért álljon már meg az a bizonyos menet, a válogatott nem klubcsapat.
Mint az utolsó példa is mintázza, a honosítás lehet nagyon kifizetődő, a siker szempontjából. Az más kérdés, hogy milyen erkölcsi, morális kérdéseket vet fel, határokat lép át. A sportban sokat hangoztatott fair play valamilyen szinten sérül. Jó lenne, ha a magyar válogatottaknál, sportok esetében nem ezt a példát kellene követnünk, hanem lennének a honosított játékosokkal egyenértékű, jobb képességű fiatalok.
