A magyar nyelv cikkek kimeríthetetlen forrása. Szinte naponta találkozunk régi, ma már kevésbé használatos szavakat, tájnyelvi kifejezéseket vagy éppen a nyelvújítást bemutató írásokkal, de próbára tehetjük magunkat kvízekkel is. Ritkán nézünk bele azonban a korai magyar nyelvű folyóiratokba, pedig ott is bőven találunk érdekességeket.
A 18. század végén sok olyan elnevezést használtak, amiket ma már nehéz megfejteni. Ezek többsége később nem terjedt el, vagy az újabb névalakok kiszorították őket, különös hangzásuk azonban sokszor legalább annyira szórakoztató, mint a közismert foltos nyakorján vagy a fiahordó górugrány.
A Magyar Könyvház 1783. évi 4. számában olvashatjuk A Természet Országairól című könyv ismertetőjét, amely az élővilágot három országra osztotta: állatok, növények, ásványok, és mindegyiket jellemezte. A recenzió ugyancsak bemutatja őket, s így néhány állatról is tömör leírást ad. A cethal például szerintük egy olyan nagy méretű élőlény, melynek „tetején” egy „síp” található, azzal fújják ki a vizet, ráadásul „szoptatnak”, vagyis elevenszülők.
Érdekes belegondolni, honnan tudhattak a korabeli Magyarországon egy olyan lényről, amellyel szerzőink nem nagyon találkozhattak. A kérdésre más források választ is adnak, amikor a német vagy francia elnevezéseket is közlik, esetleg külföldi könyvekre hivatkoznak. Egy számmal korábban, Ginther A kereskedők iskolája című munkájának bemutatásában találkozhatunk még egy különös nevű teremtménnyel, az egyszarvú hallal is, ami itt a szövegkörnyezet alapján, valószínűleg a kardhal lesz. Ez csak két példa az állatok gyakori megjelenésére, a legérdekesebb forrás azonban mind közül a Sokféle 5. darabja.
1798-ban jelent meg Győrben, és a megszűnt Mindenes Gyűjtemény szellemiségét folytatta. Az egyes számokat a „darab” szóval jelölték, és természetesen sorszámozták, így tehát az említett 5. darabra már rutinos volt Sándor István, aki írta és szerkesztette a lapot, s aki szenzációt ígért a szám bevezetőjében. Mai szóhasználattal élve alaposan beharangozta a későbbi izgalmakat, s bár mi csak mosolygunk azon, hogy egy terméket csupán magán a terméken reklámoznak, a 18. századi olvasót bizonyára elkápráztatta és talán meg is nyugtatta a tény, hogy olyan dolgokat olvas majd a természetről, amiket hazai munkákban addig még sosem, de külföldiekben se gyakran.
Ez a merész vállalkozás azonban nem csak kampányfogás, az 5. darab tényleg sok újszerű információt tartalmaz, igaz, felépítését tekintve a „természet három országa” logikát követi, Sándor talán fel is használta azt a könyvet. Mitől lett igazán ütős ez a lexikonszerű gyűjtemény? Attól, hogy főleg egzotikus fajokat mutat be, köztük afrikai állatokat vagy éppen távol-keleti fűszereket. Ismertetői kuriózumokat is tartalmaznak, mint például a cápa méretei, a májából kinyerhető olaj mennyisége vagy az a módszer, amivel távoli vidékek lakosai puszta kézzel vadásznak rájuk. Nem nehéz így párhuzamot találni a Sokféle 5. darabja és napjaink ismeretterjesztő könyvei, természetfilmjei között, ez a máig kevésbé feldolgozott forrás hasonló szerepet töltött be akkoriban.
A gyűjteményben 53 állat leírása szerepel. Az első 27 emlős, utánuk 10 madár, 13 hal és 3 ízeltlábú következik. Mindegyik szöveg élvezetes és könnyen olvasható, sőt többségükről önállóan is hosszan lehetne írni. Lássuk, mennyire tűnik meglepőnek egy-egy név, ha korunk információgazdag embere festményre vagy éppen filmre is asszociálhat, miközben jelentésükön mereng.
Ez kicsit olyan, mintha egy Indiana Jones-filmből jött volna, és már szinte látjuk, ahogy a professzor egy nyolcszáz éves kódexben akad rá a bibliai nevű szent lényre. Ha kevésbé akarunk elkalandozni, akkor is mágikus körítést képzelünk köré, pedig ennek a lénynek semmi köze sincs az ókori vagy középkori szörnyekhez, a szerzetesi leírások, művészi bestiáriumok fenevadjaihoz, egyszerűen csak szép.
Az Isten-Madara ugyanis a paradicsommadár, és persze nem maradt mítoszok nélkül. Állítólag nem volt lába, sőt állandóan csak az égen szállt, és egyenesen a paradicsomból származott. Ezt Sándor nyilván nem hitte el, de részletesen ismertette, hisz a múltja is illusztris, már Plinius és Apáczai is írt róla. A talán leghosszabban bemutatott madár arra is jó, hogy a szerző közölje, százada sok babonának a torkára hágott, s ezt sikeresen bizonyítja az Isten-Madara valósághű ábrázolásával is.
A két különleges, elgondolkodtató nevű halat nehezebb beazonosítani, de néhány jellemző alapján sejthető, miket takarnak a furcsa kifejezések. A Görtshal nem meglepő módon görcsöt okoz, mint a Görts-Angolna, mivel ráz, az igazán árulkodó azonban, hogy olyan, mint egy tányér farokkal. Ez a hal így valószínűleg rájaféle. A Hajó-ragasz név elég kifejező és sok állatra gondolhatnánk, de a latin név (remora) már konkretizál, hiszen ma is így hívják ezt a sügéralakúakhoz tartozó halat, amely számos tengerben megtalálható, s melynek hátúszói tapadókorongokká alakulnak át, így sok időt tölt például hajókra tapadva.
Találunk érdekességeket a 32 növény között is. A kaucsukfa enyfaként, a paratölgy kéregfaként szerepel, de ugyancsak rábukkanhatunk az olajfa, a szegfű, a fahéj, a mandula, a narancs, a bors, a gyömbér, a mák és a dohány leírására, illetve olvashatunk a teáról, a kávéról és a cukornádról. Az elnevezések között vannak vélhetően külföldi eredetűek, mint a vanily (vanília) vagy a tobák (dohány), a maira hasonlító, csak másképp írt alakok: tzitromfa (citrom), ráborály (rebarbara), és elvarázsolt nevűek is.
Utóbbiakra példa a kék és vörös festékfa, a kék- és vörösfestékfű (ezekből a korszakban, nem meglepő módon, festékanyagok készültek) vagy éppen a terepényfa, amit a leírás alapján általában használhattak a fenyőfélékre. Külön érdekesek a gyógyhatásokról írt megjegyzések is. Megtudhatjuk, hogy a kaucsukfa enyve hashajtó, a pisztátsfa (pisztácia) leginkább úri konyhákban hasznos, a szerecsendióból pedig orvosságot készítenek, igaz ezek közül sok információra rálelhetünk mai gyógynövényes könyvekben is.
Mindezek alapján megállapítható, hogy a magyar olvasók egy részének tudása sokkal bővebb, világlátása szélesebb lehetett annál, amit alapvetően gondolnánk a 18. századról, még ha ez a társadalom kis részére volt is csak igaz. Egyedül elnevezéseik lehetnek furcsák, hisz olvasmányos szövegeiket könnyen befogadhatjuk ma is, leírásaik pedig különösen élvezetesek. A nyelv azonban folyamatosan változik, néhol kisebb, máshol óriási eltéréseket alkotva, s ezt ezek a példák tökéletesen bizonyítják.
