Nagy segítség a Művészetek Völgyében, ha értő szemmel forgatjuk a programfüzetet, majd előre kijelöljük a tervezett út- és élményvonalat; igaz, így sem lehetünk igazán biztosak semmiben: péntek délben, haladva a következő udvar felé, kalózok térítettek el bennünket.
Sokan azt mondanák, hogy az áldozat is hibás, és ebben az esetben igazat kell adnom ezeknek a hangoknak. Pár percre álltunk meg egy árnyas fa alatt inni és hallgatózni, amikor pár fiatal ránk vicsorgott, mondván, kalózokat keresnek hajóikra, csatlakozzunk hozzájuk! „Pénz, siker, kaland, sör!” – kiabált ránk a marketingesük egy marék aprópénzt csörgetve, és a kalózvizsga első állomása is ebből állt: csukott szemmel szét kellett válogatni egy marék aprót.
Ez a spontán, csak félig szervezett, jópofa és teljesen underground játék egy olyan pillanata a Völgynek, ami annyira jellemző, hogy érdemes kiemelni. Minden idealizmust vagy érdeket nélkülöző völgybarátságok szövődnek csupán a móka a kedvéért. Aztán lassacskán felbomlott a kompánia és magunkra maradtunk a három főkalózzal, akik ősvölgyesek is egyben, egyikük tíz éve jár vissza Kapolcsra. Tőle megtudtuk, hogy a Völgy valószínűleg reneszánszát éli: „Egyik évben lejöttem ide és sehol sem volt ember. Azt hittem, hogy valami nagyon szuper programon van mindenki, aztán rádöbbentem, hogy valóban ennyien jöttek el! Majd pár éve fordult a dolog és újra sokan vagyunk.”
A kellemes kitérő után Vigántpetendre, a Cirque du Tókerthez igyekeztünk a Csigabusszal, itt kapott el bennünket a rutin részét képező eső, ami elől testületileg a sátorba menekült a Tarkabarka Vándorcirkusz című előadására érkező, jellemzően kisgyerekes közönség. Kostyál Bálint és Kostyál-Büchel Anna eredetileg szabadtéren szerették volna előadni gyerekműsorukat, de a vizes színpad életveszélyesé lett az akrobatikus elemekkel tűzdelt produkcióban, így a közönség segítségét kérték az átállásban. Az erős, négy és ötéves „férfiak” és apukáik apró tömege kis segítséggel hamar összekapta a sörpadokat, majd negyedórás csúszás után elkezdődhetett a performance.
A két fiatal előadása érdekes keveréke volt a burleszknek és klasszikus cirkuszi bohócelőadásnak, ezeket a fővonalakat egészítette ki néhol látványos és akrobatikus kitérő. Bár a műsor kissé zilált volt a viszontagságok miatt, a célközönség körében osztatlan sikert aratott, de felnőtt szemmel is szórakoztató volt az ifjú tehetségek kedvessége és humora.
Sorban a következő a Firebirds – Twin Alike táncszínházi előadás volt, ami szintén szintézisnek bizonyult: egyenlő mértékben uralta a színpadot a levegőakrobatika, a prózaszínház egyes elemei, és az elvárt cirkuszi miliő. Drávai Zója és Zoletnik Zsófia táncosok pedig igazán kitettek magukért; elsőként a Szárnyas fejvadász adroidnőit juttatták eszünkbe. Akik látták Ridley Scott klasszikusát, azok tudják, hogy mekkora bók ez a szokatlan jelző: veszélyes, szép, félelmetesen ügyes, és gyermekien kegyetlen éteri nőket idéz fel.
A hajuknál fogva összenőtt, majd véletlenül szétváló ikerpár vetélkedése, vérre menő harca rengeteg hozzáadott értéket tartalmazott. Igazi erény, hogy a lelki-szellemi tartalom nem szorult háttérbe a látvány mellett, a tárgymanipuláció pedig a bábszínház irányába is bátran elkalandozott. A testvérkapcsolatok örök kérdéseit feszegető problémafelvetéseket régen látott összetettséggel fogalmazta meg a koreográfia, a produkció esetleges kiforratlansága sem vált az előadás rovására. Egyetlen kifogásom a koncepciót érheti: nem tudtam eldönteni, hogy egy tisztán szórakoztatást célul tűző gyermekbarát műsort, vagy egy karcos, merész, gátlásokat elpusztító párbeszédet látok. Erejük, akaratuk és fantáziájuk azonban jó muníciót jelenthet a két táncos lánynak, reméljük, hogy később is találkozunk velük.
Az előadás után stoppal utaztunk vissza Kapolcsra, itt a Lemming Udvarba vetettük be magunkat, ahol az Aurevior zenekar kezdett este kilenckor. Kezdett volna, de akadtak problémák a technikai átállással. A közönség jónak és hosszan tűrőnek bizonyult, a zenekar viszont olykor már-már visszaélt ezzel a türelemmel. Amikor a banda a még mindig gondokkal küzdő hangosítás mellett játszani kezdett, úton útfélen indokolatlan ivással és dohányzással szakították meg az amúgy is széteső koncertet. A talán zavarukat leplező fennhéjazás helyett talán többet foglalkozhattak volna a muzsikával, de a zenéjük tetszett és korrekt bulit idéztek a deszkák elé. A népzenei és rockszerű elemeket ötvöző hangzásvilágban helyet hagytak a tangóharmonikának, lantnak és a hegedűnek is, ezen hangszerek felhasználása, illetve a kreatív zenei-szöveg alapok jóleső színfoltként ütöttek el a Panorámaszínpad, csak hagyományból alternatívnak nevezett bandáitól. A kettősérzésű koncertélmény után a még inkább homályban maradó jamzenészek fészkei felé vettük az irányt, és az ő hangjaikkal töltekezve ért véget az éjszakánk és az eredményes pénteki nap.
