Kritikai pszichológia: Lélek és kapitalizmus címmel jelent meg a Fordulat társadalomelméleti folyóirat 31. száma, melyet a szerzői gárda egy része szép számú érdeklődő előtt mutatott be a Gólyában. A beszélgetés során az alapfogalmak tisztázásán túl megismertük az irányzat történeti és társadalmi kontextusát, a szerzők viszonyulását a témához, illetve a lapszám célkitűzését is.
A másfél órás eseményt Horváth Eszter művészetszociológus és esztéta, a Társadalomelméleti Kollégium tagja moderálta. Eszter a lapszám szerzői közül Kovai Melindával, Csányi Gergellyel, Fehér Tiborral, Kiss Kata Dórával és Máriási Dórával beszélgetett. Az első kérdés rögtön arra vonatkozott, ami egy ilyen téma esetében megkerülhetetlen: pontosan mit értenek a résztvevők a kritikai pszichológia fogalma alatt? Bár Eszter kimondottan nem kérdezett rá, a beszélgetőtársak mégis a témához való személyes viszony tisztázása után merültek el a definíciós dilemmában.
A pszichológia kritikája
Az elsőként megszólaló Csányi Gergely rögtön saját példával kezdett, elmondta, hogy nagyjából húsz éve jár az Írók Boltjába, a kínálatban pedig egy érdekes anomáliára lett figyelmes. Mivel a szociológiai és a pszichológiai témájú könyvek egymás mellett vannak, nagyon könnyű észrevenni, ahogy utóbbi a mennyiséget tekintve folyamatosan szorítja ki a vetélytársát. Csányi szerint ez világosan mutatja (még akkor is, ha egy bolt kínálata nyilván nem reprezentatív), hogy életünk problémáira ma elsősorban pszichológiai válaszokat keresünk, sőt magukat a kérdéseket is pszichológiai módon tesszük fel. Épp ezért az ilyen attitűddel szemben megfogalmazott kritika is egyre közkeletűbb, így a mostani szám célja paradox módon az, hogy a téma árnyalt tárgyalása nyomán aláássa a saját népszerűségét. Csányi szerint problémás a kritikai pszichológiai fogalmával kapcsolatban, hogy túl sok mindent értünk alatta, így az eddig elmondottak mellett fontos célkitűzése a legfrissebb Fordulatnak az is, hogy tisztázza: baloldali és antikapitalista értelemben mi tekinthető kritikai pszichológiának.
Kovai Melinda csatlakozik a korábbiakhoz abban az értelemben, hogy a szám témája szerinte is ernyőfogalom, majd ő is ismerteti a pozícióját, ami abban a tekintetben különleges, hogy szociológus és pszichológus egyszerre, ennek következtében pedig mindkét mező működését ismeri. Kovai szerint az igény valóban nagy a kritikai pszichológiára, azonban nincs Magyarországon olyan iskola, amely tematizálja az irányzat által felvetett dilemmákat. A lapszám második tanulmányának szerzője szerint fontos megértenünk, hogy a pszichológia társadalmi termék (ez a kérdéskör aztán többször előkerül a beszélgetésben), ami adott korban, adott igényeknek megfelelően jött létre, és ilyen módon is fejlődik.
Saját tanulmányai során merültek fel olyan kérdések Máriási Dórában, amelyekre az intézményesített képzés nem tudott választ adni. A szerző később Manchesterben is élt, ahol először találkozott kritikai pszichológiával foglalkozó programmal, és őt is meglepte, hogy ebben nem csak pszichológusok vettek részt. Máriási szerint a kritikai pszichológiát érintő történések sok tekintetben hasonlítanak arra, ami a szociológia és a szociálpszichológia határainak kijelölésekor zajlott, és érdekes, hogy az ehhez hasonló döntések a hazai pszichológiában szinte minden esetben hozzájárultak a társadalmi rész leválasztásához. A szerző egyébként gyakorló pszichológus, így saját bőrén tapasztalja a legfontosabb problémákat: nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy pszcihológushoz járjanak, és ami talán még meglepőbb, ő azt érzi, hogy terapeutaként is nehezebben kapcsolódik az olyan emberekhez, akik nem a pszichológiában megszokott, középosztálybeli miliőből jöttek.
Hibriditás
Ezt követően tematizálódik Konrád Anna tanulmánya, amely azt dolgozza fel, hogy milyen visszásságok figyelhetőek meg a medikális praxissal kapcsolatban, miért gond, hogy a páciensek kezelése a gyógyszerek alkalmazásában merül ki. Fehér Tibor szerint az az alapvető ambivalencia a felvetésben, hogy a pillanatnyi segítség igénye találkozik a rendszerbe ágyazottsággal. A tudománytörténetben több kísérlet volt arra, hogy a pszichológia szoros kapcsolatba kerüljön a társadalomról való gondolkodással (a szerkesztő konkrét példaként említi Sigmund Freud kapcsolatát a marxizmussal, illetve az adleriánus szociáldemokrata köröket), ami már csak azért sem tűnik ördögtől valónak, mert maga a pszichológia is egy „hibrid”, valahol a humán- és a természettudományok metszetén. Fehér több alkalommal említ latin-amerikai példákat, ahol a második világháború után a pszichológia forradalmi csoportokhoz kapcsolódott, üldözés célpontjává vált.
Szóba kerül az is, hogy a számban olvasható tanulmányok kapcsán néhány pszichológus minden bizonnyal úgy érzi majd, hogy még mindig túl sok projekció van a szakmán, azaz nem a mai pszichológiával, hanem egy korábbi „ideálképpel” szemben fogalmaznak meg a kritikát a szövegek. Fordított előjellel, de hasonlóan érezhet egy szociológus is, ez viszont egyáltalán nem gond, ugyanis épp emiatt lehet ez a szám jó vitaindító is (ahogy arra a nézői kérdések során majdhogynem performatív bizonyítékot kapunk).
Pszichológia vagy pszichológiák?
A felvetett gondolatok át is vezetnek minket Kiss Kata Dóra tanulmányához, melyet Csabai Mártával közösen jegyez, és amiben pszichológushallgatókkal készített interjúkból bomlanak ki a hazai szféra hiányosságai. A szerző ennek kapcsán elsősorban a hozzáférés kérdését hangsúlyozza (mennyiségi és minőségi értelemben egyaránt), illetve azt, hogy konkretizálva a korábban elmondottakat, a pszichológia valójában egy középosztálybeli (és ahogy később Csányi Gergely kiegészíti: kapitalista) szubjektumra van optimalizálva, ami – indirekt módon – visszahat magukra a pszichológusokra is. Kiss szerint olyan foglalkozásról beszélünk, amelyben elképesztően magas a belépési küszöb (anyagi és időbeli ráfordítás tekintetében is), ez pedig további, nagyon erős szelekcióhoz vezet.
Kovai Melinda ennek kapcsán jegyzi meg, hogy a szakmában gyakran előkerül, hogy sokan a megfelelő képesítés nélkül vezetnek magánpraxist. Itt esik szó a közbeszédben kuruzslótörvényként elhíresült jogszabályról, ami meg kívánja szabni, hogy pontosan mi nevezhető pszichoterápiának, holott olyan foglalkozásról van szó, ami az egyébként szűk keresletet sem tudja lefedni. Kovai ehhez fűzi hozzá egyik kollégája kommentárját, aki azt emelte ki, hogy mekkora vihart tud kavarni a szakmában, ha valaki képesítés hiányában vezet magánpraxist, pedig a szociális szférában és gyermekvédelemben akár alapszakos diplomával is lehet dolgozni, holott épp ott a legnagyobb a kiégés veszélye, és ezek a pozíciók igénylik a legkomolyabb szaktudást és tapasztalatot.
Csányi Gergely minderre reagálva mondja el, hogy pszichológiáról ennyire normatív értelemben kár beszélni, sokkal inkább pszichológiák, pszichológiai mezők vannak. A klasszikus német kritikai pszichológia értelmében nem is a mainstream pszichológiát, hanem a burzsoát kell vizsgálni, ez pedig Csányi szerint nem csupán nyelvi játék, hanem kijelöli a pontos irányokat, melyek értelmében azt kell bírálattal illetnünk, ahogy a kapitalista szubjektum újratermelődik a pszichológia által. Ennek kapcsán veti fel Fehér Tibor, hogy érdemes lenne megnézni a pszichológia megszületése előtt létrejött társadalmakat, hogy ezekben a közösségekben milyen válaszokat adtak a problémákra, ugyanis ez a jelenbéli dilemmák megoldása szempontjából is releváns lehet.
„Klímaszorongás vagy ökoaggodalom?”
Fontos része még a beszélgetésnek a klímaszorongás kérdésére való reflektálás (mely témát Kiss Kata Dóra és Csányi Gergely a Partizán podcastjében még részletesebben fejti ki). Azt mind érezzük, hogy egy olyan jelenségről van szó, amely egyre inkább meghatározza a kortárs diskurzusokat, ami egyébként, ahogy arra a korábban említett beszélgetés is rámutat, nem is azok körében a legnépszerűbb, akiket egy ténylegesen bekövetkező ökológiai kataklizma elsőrendűen veszélyeztetne. Ha nagyon leegyszerűsítem, arról a (felső középosztálybeli) fiatalok körében megfigyelhető érzésről van szó, amit annak kapcsán éreznek, hogy a világ mára ökológiailag végérvényesen rossz irányba lépett, a katasztrófa pedig elkerülhetetlen.
Kiss szerint már maga a megnevezés is rengeteg problémát hoz a felszínre, kezdve onnan, hogyan hogyan határozzuk meg a szorongás fogalmát. És ezt követően jön még csak az a kérdés, hogy milyen kategóriába helyezzük bele az embereket, ha ezt a megnevezést alkalmazzuk. A társadalomtudós szerint ugyanis ez már önmagában indikálja, hogy az egyéni megélést helyezzük előtérbe egy olyan probléma esetén, ami sokkal inkább társadalmi. Csányi Gergely ezt azzal egészíti ki, hogy szerinte arról van szó, hogy sok esetben a már meglévő szorongást erősíti fel az ökológiai katasztrófával kapcsolatos aggodalom.
A kritika kritikája
A beszélgetést követően lehetőség nyílt kérdezni a résztvevőktől, volt olyan, a közönség soraiban ülő pszichológus, aki a fogalmi pontosságot kérte számon a megszólalókon és a jó-rossz szakember dichotómiája felé vitte volna el a diskurzust, ám míg előbbit a lapszám szerzői helytálló kritikának találták, és ismét kiemelték az árnyalatok fontosságát, utóbbit egyértelműen elutasították, hiszen a cél pont az, hogy a rendszerszintű berögződéseket illessük bírálattal.
Ezután is maradt még idő egy izgalmas felvetésre; az egyik néző azt a kérdést tette fel, hogy mi van akkor, ha a pszichológia számára kvázi elismerhetetlenek ezek a társadalmi determinációk? Ugyanis ha ezeket is játékba hozná a terapeuta, el kellene ismernie, hogy az egyén cselekvőképessége korlátozott az adott helyzetben. Vagy, ahogy a következő kérdező fogalmaz, felhívja a figyelmet a páciens helyzetére, de segíteni – épp a sokféle és egymásba fonódó – szempont miatt nem tud, pedig a „szerződés erre jött létre”.
A válaszadók egyetértettek abban, hogy ez valóban komoly dilemma, a társadalmi kérdések, a „politikai” tematizálása a terápiában ingoványos terep, ugyanakkor ebben az esetben érdemes árnyaltan használni a segítség fogalmát. A segítség ugyanis nem csak abból állhat, hogy konkrétan cselekvésre buzdítjuk a pácienst, sokszor a kibeszélés, a rádöbbenés is hasznos lehet. Kovai Melinda ennek kapcsán egy manapság szintén gyakran emlegetett témát, az első generációs értelmiségiek társadalmi mobilitását említi, amelyben gyakori, hogy egyéni megélésből (pl.: a tekintélyhez fűződő ambivalens viszony) indul ki a gondolkodás, azonban ha sikerül megvilágítani ennek a társadalmi aspektusait, akkor az könnyebbé teheti a személyes megküzdést is. Csányi Gergely a rövid történeti áttekintője végén úgy összegez, hogy a szenvedést kell csökkenteni és vissza kell állítani a cselekvési potenciált. Utóbbi kétféle módon képzelhető el: vagy úgy, hogy az embert képessé tesszük arra, hogy a saját kapitalista praxisán belül el tudja látni a feladatait, esetleg kicsit jobb pozíciót harcoljon ki magának, vagy oly módon, hogy később magát a rendszert is meg tudja változtatni.
A Gólya meglepően népes közönsége elégedetten távozhatott, a beszélgetés ugyanis elérte a célját: a 31. Fordulat elolvasásához sokkal nagyobb fogalmi biztonsággal, de nem csappanó érdeklődéssel foghatunk neki.
A Fordulat előző, Kultúra és kapitalizmus című lapszámáról itt számoltunk be.
A kiemelt kép Tóth Fruzsina fotója.
