A migráció és a menekültválság kétségkívül az egyik legmeghatározóbb és legtragikusabb történése az utóbbi évtizedeknek, mely az Elveszett gyerekek archívumának is alapmotívuma. Az USA mexikói határához érkező felnőttek és a főleg kísérő nélküli gyerekek számának drámai növekedésére sem az Obama-éra, sem Trump elnöki ciklusa nem hozott kegyelmes megoldást, az egyedül útnak indított gyerekek megpróbáltatásai és szó szerinti raboskodásai pedig komoly felindultságot eredményeztek világszerte.
A szerző
Valeria Luiselli, mexikói származású író testközelből nézte végig ezeknek a gyermekeknek hányattatott sorsát, amikor önkéntes tolmácsként vett részt a határon átszökött fiatalkorúak tárgyalásain. Az ott átéltek alapján írta meg a Tell Me How It Ends: An Essay in 40 Questions című könyvet.
Ezt követte saját utazása családjával Manhattanből Arizónáig, a kettő egyvelegeként pedig megszületett első angolul írt regénye, az Elveszett gyerekek archívuma. Ez a fiktív történet tele van valósággal, szövevényes intertextualitásával és témaérzékenységével az elmúlt évek egyik legérdekesebb műve lett.
Luisellihez hasonlóan a főszereplő mozaikcsalád útja is New Yorkból indul.
A nő és a férfi egy projekt keretében találkoznak, ahol a New Yorki-i Egyetem Urbanisztikai és Városfejlesztési Központ programján belül hangképeket rögzítenek a városban beszélt nyelvekről és zajokról. A munka során egymásba szeretnek, az egyedülálló szülők pedig összekötik az életüket. A férfinak egy fia, a nőnek pedig egy lánya van, erre a négyesre épül fel az Elveszett gyerekek archívuma.
A regény elején in medias res, az úton találjuk magunkat a családdal, visszaemlékezésekből áll össze a kép, hogyan nőttek össze a kis manhattani lakásban – idillinek tűnő– boldogságban, majd hogyan távolodott el egymástól a férfi és a nő, ami végül az utazásukhoz vezetett.
Közös hanganyaguk befejeztével a feleség menekült gyerekekkel kezd foglalkozni, így találkozik Manuelával, akinek két lánya az idegenrendészeti őrizetből tűnt el, ő pedig felajánlja segítségét a kétségbeesett anyának.
Mindeközben a férfi is új témát talál, egy apacsokról szóló kutatáson kezd dolgozni, külön figyelmet szentelve Geronimónak, az egyik utolsó indián törzsfőnöknek.
Mindkét fél életében eluralkodik a munka iránti sóvárgás, átveszi az irányítást az archiválás és dokumentáció vágya, így kocsiba ültetik a gyerekeiket, és dobozaikkal együtt elindulnak a New Yorkból, a mexikói határig tartó road tripre.
Luiselli egy grandiózus, az Egyesült Államokat átszelő utazást vetít elénk.
Ebben az amerikai látkép és a folyamatos kulturális utalások elegyednek egymással egy családtörténettel kiegészülve. A család életéből a legtöbbet a kocsiban történő utazásuk során látunk, ahogy városról városra közelednek Arizona felé. Érzékeljük a férfi és a nő között tátongó szakadékot – főleg az apa passzivitásán –, a gyerekek lelkesedését és a valójában cél nélküli, határozatlan feleség kétségeit széthulló családjával kapcsolatban.
Az Elveszett gyerekek archívumának hangulata
Luiselli mesterien teremt atmoszférát, nem lehet elmenni a tény mellett, milyen irodalmisággal vezet be minket a poros amerikai kisvárosok neonfénnyel világított moteljeibe, útszéli étkezdékbe és a helyiek emberábrázolásába. Ezek a jellegzetes útiregényhez illő leírások erősítik a tényt, hogy az Elveszett gyerekek archívuma nem az a mű, aminek olvasása után az ember a cselekményre emlékszik vissza, hanem inkább az érzésekre és képekre, amiket megalkotott közben magában.
Ebben a hatásban pedig nagyban közrejátszik a regény utalásoktól, könyvektől, zenéktől és fényképektől hemzsegő intertextualitása. Az Elveszett gyerekek archívumában visszatérő fontosságú a család 7 darab doboza, ami a csomagtartóba süllyesztve utazik velük, és kazettákkal, jegyzetfüzetekkel, térképekkel, önéletrajzi és szépirodalmi szövegekkel van tele.
Ezek az anyagok folyamatos beszédtémák lesznek, külön figyelmet szentelve egy fiktív író fiktív művének, Ella Camposanto Az elveszett gyerekek elégiáinak, amelyet a nő és a fiú felváltva olvas, és ami a Bestián (egy valóban létező) vonaton utazó menekült gyerekek tragikus történetét meséli el. Sokszor felbukkanó elem ezenkívül Susan Sontag, Golding, Cormac Mccharty és egy polaroidkamera is.
Ezek a kulturális utalások nemcsak a könyvek és különböző archív elemek formájában jelentkeznek, hanem történelmi és irodalmi alakok fel-felbukkanó anekdotáiból is:
„Aztán ott van a cseh író, Bohumil Hrabal kicsit inkább komikus, mint tragikus halála, aki nem Arkansasban halt meg, de az exelnök Bill Clinton, aki Little Rockban élt, amikor még Arkansas kormányzója volt, valamiért imádta őt, úgyhogy ennyi kapcsolat azért van. Egyszer láttam a sörtől kipirult, pirospozsgásan vigyorgó Bill fényképét Prága közepén egy sörözőben. […] Nehéz belegondolni, hogy az a kedélyes ember a fotón ugyanaz az ember, aki a Mexikót az Amerikai Egyesült Államoktól elválasztó fal első tégláját lerakta, aztán úgy tett, mintha ez sosem történt volna meg.”
Gyermeki belső világ
A regény legnagyobb dinamikája a gyerekek kíváncsisága a szülők munkája iránt; az egyik legerősebb tartóerő pedig a szülők folyamatos érdeklődése, szinte már megszállottsága az elveszett gyerekek sorsa és az apacsok története iránt. Ahogy a felnőttek egyre többet osztanak meg velük, ők annál jobban élik bele magukat a varázslatosnak tűnő történetekbe indiánokról, fehérszemekről, Sas harcosokról és sivatagban keringő gyerekekről. Megalkotják a saját mágikus világukat, ez alapján kapnak nevet maguk a szereplők is: az anya Szerencsés Nyíl, az apa Papa Cochise, a fiú Fürge Toll, a lány pedig Memphis lesz.
A gyermeki lélek ábrázolása mindig kifejezetten nehéz, pláne egy nem ifjúsági könyvben, hiszen egyrészről reálisan kell bemutatni a gyermekkor játékosságát, és sokszor irritáló szeszélyeit, ugyanakkor elég érdekesnek és értelmesnek kell bemutatni a személyiségüket ahhoz, hogy az a felnőtt olvasót se zökkentse ki.
Megnehezítette a feladatot, hogy a gyerekek nemcsak szerves részei az anya történetének, de egy idő után a fiú veszi át az elbeszélő szerepét, és rajta keresztül nézzük tovább az utazást. A fiú és a lány karakterét egyrészről ügyesen megoldotta, hiszen ők a legvalóságosabbak, belőlük látunk a legtöbbet és a legmélyebb formában, mégis néhol erőltetett magaslatokba fullad a velük való interakció.
Anélkül, hogy bagatellizálnám a fiatalok fogékonyságát, erősen kétlem, hogy egy tízéves kíváncsi lenne A Legyek Urában megjelenő társadalmi problémák természethez való eredeztethetőségére. Ilyen és ehhez hasonló, magasröptűnek szánt párbeszédek nem feltétlenül a legerősebb részei a regénynek.
Ezek persze csak ritkán megjelenő jelenetek, összességében igazán szép és reális képet kapunk a fiatal természet gondolkodásáról. Meg kell említeni továbbá a gyermekek nyelvi játékait, amik hozzáadnak az alapvetően is szövevényes szöveghez, amit Mesterházi Mónika kiváló fordítása tett gördülékennyé.
Hangzó sivatag
Akármilyen magával ragadó a regény, az tény, hogy Luiselli végig misztifikálja a kontextust, a migráció és a menekült gyerekek csupán lebegnek a történetben rádiós riportok, beszélgetések és könyvek formájában, de nem találkozunk velük szemtől szemben, nem látjuk a határon uralkodó állapotokat. Úgy olvasunk róluk végig, hogy sose érünk el igazán hozzájuk.
Az Elveszett gyerekek archívuma spanyol fordításban Desierto sonoro címen látott napvilágot, ami annyit tesz, mint Hangzó Sivatag. Kevés ennél találóbb elnevezést tudnék elképzelni a regénynek, ahol a hangok és zajok dokumentálása, őslakosok és gyerekek sivatagba veszett kiáltásai úgy ismétlődnek bennünk is, mint a Visszhang a kanyonbanban David Bowie Space Oddity-ja. Az utalás megértéséhez ajánlom a könyv elolvasását.
Kiemelt kép: olvasoterem.com
