Frida Kahlo-t azt hiszem nem kell bemutatni senkinek. Annyira tartalmas életet élt, hogy pusztán a szerelmi élete, és különös kapcsolata élete szerelmével, Diego-val megérdemel egy külön cikket.
Frida többször találkozott a halállal, egész életében annak árnyékában élt. De élt, többet, mint bárki, és ebből az árnyékből csavart ujja köré férfiakat és nőket egyaránt. Gyermekkori betegsége miatt jobb lába kacska maradt, ezért előszeretettel hordott férfiruhákat, hogy elrejtse testi hibáját, emellett intelligenciájával lenyűgözte a többieket. Talán épp ez okból szeretett bele az iskola sztárja, Alejandro Gómez Arias. Frida is gyorsan szerelembe esett a fiú iránt, és szerelmük tüze lobogott. Sajnálatos módon pont együtt szálltak fel arra a buszra, amelyen Frida majdnem meghalt, mert a jármű nekicsapódott egy villamosnak és Frida komoly sérüléseket szenvedett. Szerelme karcolás nélkül megúszta a balesetet, de a fiatal lány gerince több helyen is eltört, így az, hogy a gyógyulás ideje alatt Alejandro elhagyta őt, semmiségnek tűnt.
Aztán jött Diego. Frida élete vége felé úgy értékelte férjét, mint az élete legvégzetesebb balesetét, természetesen a buszt leszámítva. Frida ekkor húszéves volt, Diego Rivera pedig huszonegy évvel idősebb nála. Csúnya volt és kövér, de a festőművész Diego olyan karizmával rendelkezett, amely mágnesként vonzotta magához Fridát; a híres Kék házban a lány azonnal nekiadta magát. Bár festményeik eltértek egymástól, Frida a belső világát akarta megmutatni és abban élt, míg Diego ecsetét a kommunista ideológiák mozgatták, mégis lélekpárok voltak ők ketten. Frida gondolatai a szerelem körül jártak, és számára Diego volt mindennek az alfája és ómegája. Főzni is megtanult szerelme kedvéért és hosszú tarka szoknyákban járt a férfiöltönyök helyett, hogy Diego kedvében járjon. A férfi pedig imádta párját, de egy idő után mégis fűvel-fával megcsalta őt.
A férj egyre távolabb került Fridától, de időközben az asszony terhes lett. Rossz egészségügyi állapota miatt a medencéje nem bírta ki a terhességet, így Frida elveszítette a magzatot. Ezek után a művésznő végleg összetört, de a végső lökést húga és férje románca adta neki, amit sosem tudott megbocsájtani. Úgy döntött elhagyja Diegot, miközben épp egy magyar fotográfust Muray Miklóst láttak vendégül otthonukban. Miklós rajongott Fridáért, amire pont szüksége volt a megcsalt nőnek. A fotográfus segítette Fridát a művészi kiteljesedésben, és mindent megtett azért, hogy kiállítást szervezzen neki New Yorkban. Frida élete fordulóponthoz érkezett. Óriási sikert arattak képei, ezáltal pedig nem volt rászorulva senkire. Szerelme ez idő alatt lángolt Miklós iránt, a fény hercegének nevezte őt. Azonban New Yorkban nem csak Miklósért rajongott, hanem egyre inkább előtérbe kerültek leszbikus hajlamai is. Frida és Miklós szerelemben égtek, de a férfi mindvégig érezte, hogy csak pótlék. Igaza volt, Fridát a sorsa hamarosan visszarántja Diego mellé, de Miklós a búcsúlevélében megbocsátott Fridának.
Frida egy évig bírta Diego nélkül. Azután a nő visszatért otthonába és újra összeházasodott Diegoval. Közös otthonukban vendégül látták Lev Trockijt és feleségét, akik Sztálin elől menekültek. Frida bosszút akart állni férjén, ezért isteni főztjeivel az ujja köré csavarta a „kecskebakot”, ahogy Frida nevezte az idősödő Trockijt. Titokban találkoztak, míg a viszony kezdett veszélyessé válni, és a menekülő házaspár elköltözött. Frida egy festményt adott ajándékba szeretőjének, de azt Trockij felesége szándékosan a házban felejtette. Mindezek ellenére Frida terve az édes bosszúról nem ért célba, mert férje észre sem vette az orra előtt zajló románcot.
Majd a negyvenes éveiben Fridát utolérte múltja. Egészségügyi állapota egyre romlott és a nap minden percében fájdalom gyötörte. Amikor már festeni sem bírt, a múzsa nem kívánt tovább élni. 1954. júliusában, negyvenhét éves korában hunyt el. Frida egyik legcsodásabb szerelmeslevelét Diego-hoz halála előtt egy évvel, 1954-ben írta:
Auxokrom és kromofor, drága Diego,
a nő, aki a színeket viseli.
A férfi, aki a színeket látja.
Immár 1922 óta.”
Mindig és örökké. Most 1954-et írunk. Mindazon együtt átélt órák után. A vektorok még mindig az eredeti irányba mutatnak. Semmi nem állítja meg őket. Nincs nagyobb tudásuk, mint az élő érzelem. Nincs több vágyuk, mint menni egészen addig, amíg össze nem érnek. Lassan. Nyugtalanul, de azzal a bizonyossággal, hogy az „arany szakasz” vezeti őket. Sejtekbe rendeződve. Mozgásban. Fényben. Minden középpont egy és ugyanaz. Nincs olyan, hogy butaság. Egyek vagyunk, egyek voltunk, és azok is maradunk. Nem számít az idióta végzet.”
