„A nyakamba vettem a világot… és egy dél-koreai karanténban landoltam!” Útinaplónkkal havi rendszerességgel jelentkezünk, a sorozat első részében a viszontagságos, de legalább annyira kalandos kiutazásról és az első benyomásokról olvashattok.
„Anya, megkaptam… Megkaptam az ösztöndíjat, mehetek Koreába!” – így hívtam fel édesanyámat könnyezve még novemberben, amikor értesítettek a pályázatok eredményéről. A mai napig is hihetetlen számomra és távolinak tűnik – pedig megtörtént, és jelenleg is itt vagyok Busanban, Dél-Koreában.
Az utazás előkészületei kellemes és stresszes pillanatokat is tartogattak – folyamatos adminisztráció, csak még egy papír, hiányzik a pecsét, még egy másikat, ez így nem megfelelő, most már másik formanyomtatvány van, de hol a pecsét? Sosem szerettem kifejezetten a hivatalos ügyintézést, ez egyáltalán nem változott. A folyamatos papírokkal való rohangálás pedig – amellett, hogy el tudtam intézni mindent – azt eredményezte, hogy át kellett tennem a repjegyemet későbbre, mert nem állították ki időben a vízumomat.
Február 18-án vettem nyakamba a világot – vagy mondhatnám klisésebben, hogy elindultam az álmom felé. Az egekbe szökött pulzusommal, a reggeli első kávém után kikeveredtem a reptérre, végigálltam a check-in sort és könnyes búcsút vettem – mégiscsak a legjobb barátom kísért ki, és lassan tíz éve ez az első alkalom, hogy huzamosabb időre kellett elköszönnünk. A biztonsági kapu mögött, miután átnézték a kézipoggyászomat, céltudatosan indultam el az egyik kávézó felé – aznap reggel az egyik legjobb hír az volt, hogy dolgozik a tánccsapatom több tagja is, így az ő szavaikkal és plusz egy kávéval köszönhettem el Budapesttől.
A repüléssel szerencsére sosem voltak gondjaim, bár először csak a Budapest-Varsó távot kellett leküzdenem, a mélyvíz csak ezután következett. A Varsó-Szöul út laza tíz és fél, majdnem tizenegy óra – a légitársaság által biztosított ételek viszont meglepően finomak voltak. Kellemes meglepetés volt, hogy a teljes repülőgépszemélyzet magyar volt, így rengeteg időt töltöttem a stewardessekkel is a gép leghátuljában.
Magyar idő szerint hajnal fél kettő magasságában, helyi idő szerint már egy barátságosabbnak tűnő délelőtt fél tíz környékén szálltam le a gépről Szöulban. Mivel itt még mindig viszonylag magasak a számok koronavírus tekintetében, így nagyon alapos ellenőrzés volt a repülőtéren – egészségügyileg és okmányok terén is. Nagy segítség volt, hogy nem teljesen éreztem magam elveszve – elég egyértelműen terelték az embereket a reptéren, és ha a nyelvtudásom nem is a legpallérozottabb, javarészt sikerült megértetnem magam.
Mivel az átszállást, és ezzel a hosszabb repülőutat sem úsztam meg, lelkiekben felkészültem minden eshetőségre, mert a saját szerencsémet ismerve tudtam, hogy valami úgyis történni fog. Nem kell hatalmas katasztrófákra gondolni ilyenkor – elvégre egy pályaudvaron üldögélni nem a legrosszabb, ami egy emberrel történhet, de amikor már több, mint huszonnégy órája van talpon az ember lánya, akkor az is elég. KTX gyorsvonattal kellett előre meghatározott útvonalon megközelítenem Busant és a kollégiumot, ahol a karanténomat töltöttem* – a KTX sűrített menetrenddel közlekedett több vonalon is a házikaranténba vonuló beutazók miatt. Viszont a sűrített járatok is hamar felteltek, így kicsivel több, mint négy órát kellett várnom az első vonatra, amelyikre még volt jegy. Így lett végeredményben egy körülbelül harminckétórás utam.
A Dongseo egyetem Global Village kollégiumához megérkezve az egyik legnagyobb megkönnyebbülés volt, amikor becsuktam magam mögött a szoba ajtaját, és vettem egy mély levegőt. Hivatalosan is megkezdtem a karantént, egy hétig viszonylagos nyugalom várt – és körülbelül nulla offline kontakt bárkivel. Számomra ez egy kicsit nagyobb kihívás volt, hiszen imádok emberek között lenni – de legalább volt lehetőségem kicsit rendbe tenni a dolgaimat.
Napi három étkezést biztosított az egyetem – messze előnyben részesítették a hagyományos koreai ételeket, ami megmelengette a szívemet még a bezártságban is, bár egy hét alatt volt olyan étel, ami többször ismétlődött. Szerencsére gyönyörű kilátásom nyílt a campus nagy részére, ezzel együtt a hegyre is. Dél-Koreában kevés a sík terület, és ez Busanra is igaz: maga az egyetem is egy hegyoldalon helyezkedik el, körülbelül nyolc-tíz százalékos emelkedőkkel, így minden nap egy jó edzés, ha az ember el szeretne jutni bárhova.
A karantén alatt napi két alkalommal kellett applikáción keresztül testhőmérsékletet és lehetséges tüneteket jelenteni az illetékes hatóságoknak. Összesen kétszer volt lehetőségem egy kicsit kiszabadulni; ennyiszer kellett PCR tesztre mennem, így legalább egy keveset volt lehetőségem látni a környékből, és később nem voltam teljesen tanácstalan, miután már szabad emberként csatangolhattam. Miután letelt az egy hét, fogtam a két bőröndömet és átköltözhettem a tényleges lakhelyemre, cirka fél utcával odébb, és megkezdődhetett az igazi kaland: a megszokás, az egyetemi szemeszter és a felfedezés.
Hogy a sorozat következő részéig is képben maradjatok, kövessétek nyomon Laura közösségi felületeit: @lalalands.official @the_lala_szabo Tiktok: @the_lala_szabo
* Április elejével a teljesen oltott külföldiek számára feloldották a karanténkötelezettséget
Kiemelt kép: cntravellerme.com
