Csernobil, az atomenergia és a 21. század eredői

Sárközi Balázs 2018. ápr. 27. 0 3

1986. április 26-án egy tervezett karbantartási leállítás során a Csernobil és Pripjaty városkák melletti Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőműben megtörtént az atomenergia felhasználásának talán nem a legtragikusabb, de legemlékezetesebb és legnagyobb hatásokat kiváltó atomkatasztrófája.

Miként a II. világháborút ténylegesen lezáró atombombával végrehajtott támadások esetében, az atomenergia és az évenként visszatérő témaként jelentkező csernobili atomkatasztrófa esetén is hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy az atomok, az „oszthatatlan” anyagrészek felhasználása nem is olyan természetes dolog. Magától értetődőnek tekintjük mind az atomreaktorok használatát, mind a vitát az atomreaktorok és a megújuló energia relációjában, és elsiklunk afelett, hogy már az oszthatatlan anyagrész létezésének bizonyítása is alapjaiban rendítette meg a világ világról alkotott elképzeléseit.

A 20. század, Albert Einstein, Niels Bohr, Ernest Rutherford, Enrico Fermi és a többi tudós, akik nem csak az atom és az atomot alkotó elemi részecskék feltérképezésében, de az atombomba és az atomenergia békés felhasználásának tekintetében is olyan tudományos felfedezéseket tettek, amelyek nem csupán egy újfajta pusztító fegyver megteremtését, nem csak a rendkívüli energiatermelésre képes reaktorok felépítését tették lehetővé, hanem felfüggesztették az ember saját világáról alkotott képét, megkérdőjelezték, majd átírták a fizika, a kémia, a biológia törvényeit, új filozófiai iskolákat hoztak létre, és körvonalazták, majd a hidegháborúban kőbe vésték az ember létezésének feltételeit.

Laikusként, tudományon kívüliként is elképesztő és félelmes áttekinteni az atomenergia felfedezésének, felhasználásának és megkérdőjeleződésének egész világra determináns befolyást gyakorló diskurzusát, és elképesztő megtenni magyarként, és a hidegháború keleti tömbjének maradványában élőként, hiszen, ha hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az atomenergia felhasználásával és főként a magfúzión alapuló atomfegyverek megteremtésével az ember az isteni szférák határát kezdte el kaparászni,[1]  valamilyen okból még hajlamosabbak vagyunk arra, hogy elfelejtsük, az atomkutatásban, a modern fizika kialakulásában, a 20. század politikai elrendezettségében milyen elmúlhatatlan szerep jutott az „öt magyar marslakónak”[2]. Teller Ede, Szilárd Leó, Neumann János, Wigner Jenő és Kármán Tódor, a világformáló marslakók, akiket a tudományos életben a 20. század alakítójaként tisztelnek, és akiket sok esetben a magyar oktatásban és közbeszédben méltatlanul elfelednek.

Amennyiben április 26-án, az atomkatasztrófák nem hivatalos emléknapján felidézzük Eisenhower amerikai elnök 1960-as mondatait, amelyek szerint „Az atomfegyverek igazából nem fegyverek, hanem politikai eszközök, amelyek a » szuperhatalomságot« katonai tekintetben »ámítássá« degradálják, mert ha használatba kerülnek, végső soron a »szuperség« és a hatalom együtt szűnik meg. Ha egy helyiségben, amelynek padlóját benzin borítja, két olyan ember ül, akiknek egyikének öt gyufája van, míg a másiknak csak négy, az első gyufaszál meggyújtása után minden további kalkuláció érdektelen.” akkor – tán némi büszkeséggel is – meg kell emlékezzünk arról is, hogy az a világrend, amelyet a hidegháborúban és ma is élünk, az a képlet, amelybe napjaink gazdasági, gazdaságpolitikai értelemben rendeződnek, az öt magyar tudós, és különösképpen a zseniális Szilárd Leó közreműködése nélkül nem jöhetett volna létre.

Forrás: www.youtube.com

Minden, a bolygónkon használatos nukleáris energianyerési folyamat alapja a láncreakció. Láncreakciónak nevezzük azt a folyamatot, amelyben a reakció egyik reakcióterméke kerül felhasználásra a folyamat fenntartásához. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy légyen szó atombombáról, vagy légyen szó atomreaktorról, az energiatermelő folyamat során, az atommag hasadásakor magukon a hasadványokon kívül keletkeznek semleges, töltés nélküli elemi részecskék, neutronok is, amelyek – mivel pontosan neutrális töltésük okán képesek az atommag meghasítására az elektronfelhőn való áthasadás után – az anyagot alkotó további atommagokba csapódva nem csupán további maghasítást végeznek el, hanem további neutronokat is szabadítanak fel, láncreakciót gerjesztenek.

Szilárd Leó sohasem nyert Nobel-díjat, nem úgy, mint Otto Hahn, Fritz Strassman és Lisa Meitner, akik 1939-ben felfedezték az atom maghasadásának jelenségét. Csakhogy a hihetetlen teoretikus és szinte látnoki képességekkel rendelkező – ugyanakkor a kísérleti bizonyításokat nem igazán szerető, köpcös és örök agglegény – Szilárd Leó már 1933-ban, tehát a fisszió felfedezését, sőt Hitler igazi arcának előbukkanását megelőzően, már kifejtette a nukleáris láncreakció gondolatát, felismert egy konkrét és a világ sorsát meghatározó mechanizmust és azt a konkrét kémiai elemet, amelynek felhasználásával napjainkig atomreaktorokat működtetnek. ” Vártam, hogy a lámpa átváltson. Amikor zöld lett és az úton haladtam át, hirtelen az jutott az eszembe, hogy ha találnák egy olyan elemet, amelyik neutronok hatására felhasad, és közben két neutront bocsát ki, de csak egy neutront nyel el, és ha még azt is megtehetnénk, hogy ebből az elemből elegendően nagy mennyiséget gyűjtsünk össze egy darabban, akkor létrejönnének a nukleáris láncreakció feltételei.”[3] – emlékszik később vissza felfedezésére Szilárd.

Joggal tekinthetjük tehát nem csupán a világformáló marslakók egyikének Szilárd Leót, és nem csak az atomkutatás korszakos alakjának, de végső soron az egész atomkorszak és az egész 21. századot is megteremtő tudományos diskurzusok legnagyobbikának.

Érdekes és érdemes, szükséges és tanulságos a csernobili atomkatasztrófa harminckettedik évfordulóján a múltba tekintve elmélázni azon, hogy Szilárd, (és mindegyik magyar marslakó) miért és miként tűnik el ennyire a magyar oktatásból és köztudatból, de azon is, hogy miért kellett nem csak a világháború zsidóüldözései közben, de a hidegháború dermesztő légkörében is más országokban élniük és munkálkodniuk ezeknek a magukat halálukig magyarnak valló embereknek. Elismételhetjük, hogy 1986-ban a Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőműben történt robbanás, és annak egész világra kiterjedő hatásai éppen úgy hozzájárultak a Szovjetunió összeomlásához és végső soron a hidegháború lezárultához (?), miként a peresztrojka, és ismertethetjük az Országos Atomenergiai Bizottság, vagy az EURATOM atomenergiával, vagy a reaktorok leszerelésének kérdéskörével kapcsolatos ajánlásait, felvethetjük az atomsorompó és atomcsend egyezmények következményeit és a még ma is (publikusan…) nyilvántartott atomfegyverek kérdéskörét.

Ugyanakkor amennyiben Csernobilnak, Paksnak, Hirosimának vagy Nagaszakinak, a kubai rakétaválságnak vagy Fukushima reaktorának az origóját, az eredőjét szeretnénk talán kissé felülnézetből megtekinteni, mindenképpen belebotlunk a marslakókba, hasra esünk Szilárd Leó személyében és elgondolkodhatunk az ő sorsukon és megbecsültségükön. Egy Vannevar Bushnak, a második világháború alatt az Egyesült Államokban működő Office of Scientific Research and Development elnökének címzett levélben így jellemzik a magyar fizikust: „Amint Ön is tudja, Szilárd az országban, vagy talán mindenütt, elsőként javasolta, hogy természetes uránnal kell megpróbálni a hasadási láncreakció megvalósítását. Alighanem mindenki másnál koncentráltabb szellemi erőfeszítést tett ennek a programnak a kifejlesztésére. Mivel tapasztalt fizikus és mérnök, ezenkívül pedig rendkívül originális ember, gondolatai különösen értékesek voltak a munkánk irányának meghatározásában.”[4] Sorolhatóak volnának a méltatások, és sorakoztathatóak volnának a jelentőségteljes idézetek, egymásra dobálhatók a kérdések, – mind a reaktorbalesetek, mind az atomenergia felhasználásának, mind a tudósok emigrációjának, vagy az „agyelszívásnak” a jelenségét illetően – ugyanakkor a csernobili atomkatasztrófa harminckettedik évfordulóján, egy más történelmi korszakból visszatekintve, talán elég ha megelégszünk azzal, hogy megpróbáljuk tisztelettel és csodálattal felidézni Szilárd Leó zsenijét, és az öt világformáló marslakó világtörténeti jelentőségét.

[1] Teller Ede, a hidrogénbomba atyja, több helyütt is utalást tesz arra, hogy a magfúzión alapuló energiatermelés már olyan teremtő folyamatot jelent, mint a Napban bekövetkező termonukleáris elemképződés.

[2] Hargittai István: Az öt világformáló marslakó. Vince, Budapest, 2006

[3] Szilard, Leo: The Collected Works: Scientific Papers. MIT, Press, 1972. Idézi: Rhodes, Richard: Az atombomba története. Park Könyvkiadó, 2013. 35. p.

[4] Compton levele Vannevar Bushnak. Idézi: Lanouette, William: Szilárd Leó. Zseni árnyékában. 203. p.

Kiemelt kép: www.flickr.com / Szerző: Wendelin Jacober

Tags: Albert Einstein, atomenergia, atomkatasztrófa, Csernobil, Enrico Fermi, Ernest Rutherford, évforduló, Kármán Tódor, katasztrófa, Neumann János, Niels Bohr, Oroszország, Pripjaty, Szilárd Leó, Szovjetunió, Teller Ede, Ukrajna, Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőmű, Wigner Jenő Categories: VILÁG
Related Posts