6.30. A Deák és a Keleti közt még két metrómegálló. Előveszem a mobilom, és átpörgetem az új infókat az ingyenes vonatjegyekről, hogy melyik pályaudvarról indul vonat Bécsbe, Münchenbe, Prágába, hol lehet SIM kártyát venni, mikor nyit a Vodafone üzlet, milyen szálláslehetőségeket tudunk ajánlani, hol lehet hrivnyát váltani, ha lehet egyáltalán. A múlt héten egyik közeli valutaváltó sem fogadta a menekülteket. Egy nő sírva szorongatott a kezében egy köteg pénzt, úgy kérdezte tőlem, hogy most mégis mihez kezdjen. Legalább aprót tudnék-e adni neki, hogy elmenjen a mosdóba.
7.05. A váróterem környékén egymás közt ukránul beszélő emberek jönnek szembe, sápadtak és kócosak, hátukon tömött táska, kezükben nejlonszatyrok. Az aula tele van. Tegnap alig lézengtek páran. A sátrunk még nincs kibontva, csak az oldalánál adnak ki néhány csomag kekszet. Hatan vagyunk, munkatársak és önkéntesek. Egyelőre egy tolmáccsal. Délelőtt még ketten érkeznek.
Gyorsan lebontjuk a sátor falait, a sörpadokra tesszük ki az adományokat, keresem a szendvicseket, nincsenek, sem rostos üdítők, a teáról és a kávéról, amit a hajléktalanszállóról hoznak át, semmi hír. Csütörtökön négyféle szendvicsünk is volt.
Most többször is körbe tudok járni a dobozok közt. Tegnapelőtt alig fértünk el. Halmokban állnak az üres műanyag rekeszek. Még játék katonák is voltak, amiket végül közös megegyezéssel inkább nem adtunk oda egyik gyereknek sem. A pelenkák közé becsúszott egy Delma margarin. Jobb híján átteszem a csipszek közé. Mi lehetett itt tegnap.
8.00. Az emberek egyre csak jönnek, mindenki a kezét dörzsölgeti, ajkukat beszívják. Tea még mindig nincsen. Egy anyuka torokszirupot kér a kislányának. Felderülök, lándzsás útifű szirupunk pont van, meg légjavító spray is, amihez a légjavító berendezés viszont hiányzik.
Olyanok vagyunk, mint egy kínai bolt: mindenféle egzotikus portékánk van, de kenyeret hiába kérnek.
10.00. Órák óta hiába várjuk az adományokat. Az emberek egyre sápadtabbak, mi pedig egyre csak azt hajtogatjuk, hogy majd lesz minden, mindjárt lesz, de hogy pontosan mikor, azt nem tudjuk. Tíz perc vagy pár óra. Egy nő sampont kér. Az egyik doboz alján találok egy hotelszobai, gyűrött csomagolású szappant.
10.30. A barokkos kapudíszeken galambok gubbasztanak. Egyre többen toporognak a sátor körül. Feladjuk a várakozást. A kicsi, két literes forralóban állunk neki vizet melegíteni körülbelül száz embernek. Az egyik dobozból instant tésztalevesek kerülnek elő, a gulyásosat választják a legtöbben. Idős nénik és anyukák szorongatják a műanyag tányérjukat. Didergő kézzel igyekszenek feltépni a leveshez járó fűszeres zacskót. Kígyózik a sor. Rohamosan fogynak a kiskanalak. A forró vízért hálálkodnak. Összeszorul a mellkasom.
11.00. Kiadom az utolsó csomag egészségügyi betéteket. Két nőnek nem jut. Már azt fontolgatom, hogy kiszaladok a közeli boltba, és veszek pár csomaggal, amikor megérkezik végre a tea és a kávé, és rohamtempóban állunk neki osztani. Egyik kezemben tea, a másikkal egy Facebook csoport nevét pötyögöm egy nigériai lánynak, közben egy férfi azt magyarázza, hogy szállást keres, napok óta utazik, kérhetne-e duplakávét, de csak ha még jut belőle másoknak is.
A sörpadon kávé – tea – tej – instant tésztaleves – és cukorfoltok. Egy köteg szalvétával igyekszem feltörölni, amikor a kezembe nyomnak egy karton vizet, a szalvétát egy törlőmozdulat közepén hagyom ott. D. már megszámlálhatatlanadik alkalommal mos fel.
12.00. A tömegből kiválik egy magas, idős, közel-keleti férfi. Kordbársony, sötét – és világosbarna kockás öltönyt és barna nyakkendőt visel. Léptei hosszúak és kimértek, az emberek ösztönösen utat engednek neki. Felém tart.
A kezembe nyom egy papírszatyrot, és angolul mondja, hogy legyünk szívesek segíteni a többi adományt is elhozni az autójából. Megkérem B.-t, hogy menjen vele, a férfi már méterekkel előbb jár, B. siet utána.
A papírszatyorban nagyjából húsz adag, még langyos KFC csirkecomb és hasábburgonya menüt találok. Sietve pakolom ki őket a sörpadra. Jólesik a meleg. Észre sem vettem, hogy fázom. Az emberek hitetlenkedve nyitják fel a kis dobozokat. A gyerekek ujjonganak.
B. visszatér a férfival, több kilónyi banánt és vizet hoznak. B. megbűvölten súgja nekem, hogy nézd, nézd, mennyi. A társaink már rekeszekből kezdik kínálni. Odamegyek a férfihoz, és hosszan köszönni kezdem a segítségét, mire ő elővesz egy papírt, és miközben felírja rá a nevét és a telefonszámát, azt mondja, ez nem az ő műve, hanem Allahé, neki köszönjem, és bármikor hívjuk, ha fogytán a készletünk.
Shukran kteer, Tarek Selim szaíd, nagyon köszönöm, mondom neki arabul, ahogy leolvasom a nevét a papírfecniről, ma’asalama, viszlát, teszem hozzá, alig észrevehetően bólint, és közben sietősen sarkon is fordul. Most valahogy azonnal beleolvad a tömegbe. Már csak a bejáratnál talál rá ismét a tekintetem. A szemembe sem nézett. Mashallah, mondom csakúgy magamban. Fel sem tűnt neki, hogy arabul beszéltem hozzá.
12.30. D.-nek sikerül elintéznie a központtal egy vércukorszintmérőt és inzulint egy idős hölgynek. A néni a sarokban, a sörpad szélén ül, pórázon kutyát tart. Egy tizenéves kislánnyal van, ő pedig a földön guggol, az állathordozón keresztül eteti a cicusát. D. megkér, hogy hozzam el az orvosi központunkból a készüléket.
Meg is örülök neki, jólesik végre kimenni kicsit. Leteszem a sátorban az egyen láthatósági kabátot, visszamegyek, elkérem D. telefonszámát, ő bambán néz rám, majd elnézést kér, azt mondja, civilben nem ismert meg.
13.30. Visszatérek a pályaudvarra a vércukorszintmérővel. A tömegben mindenfelé megyek, tolmácsot keresek. A nemzetközi jegypénztárnál katasztrófa védelmisek terelik a tömeget. Végre találok egy ukrán tolmácsot, elmagyarázom a készülék használatát, ahogy az orvos mondta korábban. A néni azt mondja, gyorsan kiveszi a dobozkából az adagot, amennyi kell, és már adná is vissza, mire mondom, hogy nem, ezt tartsa csak meg, még kelleni fog. A kislány ekkor felpattan a földről, és sorolja a jókívánságokat, d’akuju, thank you, good luck, take care, mosolygok, you take care, my dear, mondom.
13.35. Két órával ezelőtt járt le a műszakom. Leadom az egyen kabátot. M. hív, a barátnőjével délután gyártanak száz darab szendvicset, és jönnek este osztani.
15.00. Csendesen ültetgetem a nárcisz – és tulipánhagymákat, amiket a hétvégén anyukámtól kaptam. Azt mondta, tegyem őket napos helyre és öntözzem gyakran.
Kiemelt kép: Majoros Árpád Csaba
