Talán nincsen örömtelibb helyzet egy művész számára, mint amikor partnerre talál szenvedélyében. Kedden, a Szombathelyi Művészeti Szakgimnázium kiállítótermébe lépve, Horváth Orsolyát és Bánhelyi Józsefet látva értelmet nyert ez a gondolat; bennük a megelevenedett és életszerű keresztmetszeteket lehetett megfigyelni.
Hogy milyen keresztmetszetek ezek? Amelyek egésszé tesznek egy pályafutást, ahol találkozik a művészet élvezete, a család és a hobbi. És ez a sokszínűség most egy olyan tárlaton kapott helyet, ahol a színtelenség dominanciája uralkodott. „Mert a fekete-fehérben ott van minden szín, csak látni kell.” – egészítette ki a kiállítás tematikáját kérdésemre Bánhelyi József, aki mögött nem kevesebb, mint harmincévnyi tapasztalat áll a fényképezés művészetében. Az eseményt a gimnázium igazgatója, Rápli Róbert nyitotta felkonferálva a tárlatot, és kifejezte büszkeségét, hiszen ezt a rendezvényt nem egy tanár, hanem az iskola egyik diákja szervezte. Ez a diák nem más volt, mint Bánhelyi Judit Léna, akinél jobban nem sok ember ismerheti a kiállítókat. Léna nyitóbeszédében a családi vonal roppantul romantikus, megismerhettük a művészcsalád mindennapjait, azokat a jeleneteket: „Ami minket illet, azt mondják, amolyan művész család vagyunk. Sokszor az a közös program, hogy túracipőt húzunk, és elmegyünk fotóskirándulásra, legtöbbször hárman, de olykor közösségekben is. Bár akárhova megyünk, ott biztosan van legalább egy fényképezőgép – esetleg három vagy öt. Ismertetőjelünk a közös családi ridikül, fotós táska.”
Megtudhattuk továbbá azt is, hogy a másfél falnyi elosztás pusztán részlete egy nagy kaliberű kiállításnak, amit a tervek szerint majd jövőre Ajkán fognak megrendezni. Ott már nem csak a művészpár, Bánhelyi József és Horváth Orsolya fognak műveket bemutatni, hanem Léna is. De ez az esemény nem csak azért lesz különleges, mert először akasztják egy falra közös képeiket egy saját kiállítás keretei között, hanem a rengeteg jubileum miatt is. „30 éves jubileuma lesz annak, hogy fotózok, jövőre 15 éve, hogy volt az első kiállításom, öt éve lesz, hogy Orsi is aktívan foglalkozik ezzel.” – mesélte Bánhelyi József.
„A fotózás nem a képről, a történetéről szól”
Engem mint művészetszerető, ámde a fotózásban laikus szemlélődőt egy alkotás különösen megfogott, főként azért, mivel az alkotó beszélgetésünk során kijelentette, nem szereti és nem is ért az utómunkákhoz, így amit látunk a falon, az mind úgy elevenedik meg, ahogy a kattintás pillanatában véglegessé vált. Ez a fotó a Pitypangálom címet viseli, és szakértetlenségemet kíváncsisággal ötvözve megkértem Bánhelyi Józsefet, hogy meséljen erről a képről: „Ez egy különleges technikával készült, az úgynevezett multiexpozíciós eljárással. Ez olyan módszer, amikor a filmkockára több expozíció is készül. Lényege a jó fényképezőválasztás, hiszen a szerkezetnek is képesnek kell lennie azokra a filmfelvételekre, amikre a fotósnak szüksége van. Igazából ez két kép egymásba exponálva. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, hosszú évekre és rengeteg gyakorlásra van szükség. Nem csak tudni kell, meg is kell tanulni. A legizgalmasabb, hogy így nincs benne utómunka. A harmincadik évemben vagyok a fényképezés terén, ezt a technikát már az első 3-4 évben elkezdtem gyakorolni, szóval láthatod mennyi idő kell ahhoz, hogy az emberben kialakuljon ez a tudás.
Kiemelt alkotások:
És miért pont a fekete-fehér stílus, csak ezzel foglalkoztok?
Dolgozunk színesben is, de vannak azok a pontok, amikor a fekete-fehéret választom. Ez nem egy állandó jellemző, amit látsz, ez most egy gondolatvilág. Nagyon sokan úgy próbálkoznak, hogy a színeset utómunkálatokkal átfordítják, na az vagy sikerül, vagy nem. Én, ha eldöntöm, hogy fekete-fehérben fényképezek, azok a képek színesben nem fognak mutatni. Akkor jön ki a valója sok kompozíciónak, amikor színek nélkül képzelem el. Én annak idején is fekete-fehér filmmel kezdtem fényképezni, teljesen más gondolkodást igényel, jobban koncentrálsz a képi elemekre, legyen az egy tárgy, egy terület, vagy egy sík, a pozícióval kell kompenzálni a színhiányt, de igazából, ha valaminek az érzelmét akarom kihozni, akkor a „színek zavarása” is elveszik ilyenkor. Úgy gondolom, hogy ha sikerül, a kép sokkal többet tud adni, mint egy színes.
És már fiatalon ezzel akartál foglalkozni? Vagy ez szép lassan alakult ki benned? Fogalmazhatnék úgy is, hogy a fényképezés a hivatalos szakmád, vagy hobbi inkább?
Most már szakmám. Jó ideje az alkalmazott fotográfiában dolgozom, de autodidakta szinten tanultam meg ezt az egészet, több fotóklubnak voltam-vagyok tagja mind virtuális, mind valós felületen. De a legtöbbet magam kárán/árán tanultam meg. Így szereztem tapasztalatot. Az a legjobb, ha az ember játszik. Abból fog a legtöbbet tanulni. Mert ha nekiállsz játszani, kísérletezni, akkor szerzed a legtöbb tapasztalatot. Azt a tudást, ami egyébként egy könyvben is le van írva szárazon.
A feleségednek eleve voltak fotós ambíciói, vagy ez a te hatásod?
Volt, csak a technikája és a technikai tudása nem volt meg hozzá. Nem tudta megvalósítani úgy, ahogyan ő gondolta. Egyébként izgalmas, mert ott kezdődött, hogy elkísért fotózni, aztán kiszúrt valamit, majd szólt, hogy „szívem, ezt és ezt fényképezd le – jaj ne, ne úgy – én így szeretném, szerintem így jobb” – Aztán a végén kapott egy kis gépet, hogy így jobban meg tudja jeleníteni azt, amit lát, de csak fél évig tartott és jöttek a komolyabb eszközök. Az eszközök megismerésével egyre magasabb szintre lépett és lépdel ő is, amit már egy alkotói pályázaton díjazással is elismertek. Öröm számomra, hogy mindketten ki tudunk teljesedni a fotózásban, amihez Léna is társul. A közös minőségi munka eredményének tekinthetjük azt, hogy visszajáró meghívott alkotók vagyunk egy népművészeti fesztiválon, valamint a bécsi hagyományőrző egyesületnél állandó kiállítással rendelkezünk mindhármunk képeivel.
