75. életévében meghalt Andy Vajna producer, a magyar filmiparért felelős kormánybiztos, a Rambo- és Terminátor-filmek producere.
Meglepetésként jött a hír, mert ez a fickó örökkévalónak tűnt. Mint sok minden a jelenlegi Magyarországon, kérlelhetetlenül, stabilan cövekelte be magát egy hatalmi pozícióba, és egy olyan kis világot hívott létre maga körül, aminek befogadható időintervallumban nem igazán lehet a végét látni.
De nem is akartuk, mert kínos volt visszaemlékezni arra, ami előtte volt, az évtizedekre, amikor a kevés kivételtől eltekintve olyan ingadozó, suta hitünk volt a magyar filmben, hogy volt pofánk díjakkal elhalmozni a Fekete Kefét, főszerepet adni Majkának, vagy épp egy leheletnyit túl komolyan venni a Kapa-Pepét. Tiszta cirkusz.
Erről az időszakról feledkeztünk meg, először, amikor piszmogva ültünk be A nagy füzetre, aztán bevallottuk magunknak hogy na jó, igazából már vártuk az Isteni műszakot, meg a Liza, a rókatündért. A 2016-os évet pedig Király Gábor mackónadrágja mellett pedig már egy bizonyos arany szobrocska határozta meg nekünk, büszke magyarok számára, és azóta ugyan lehetett gúnyolódni a Pappa Pián meg Tímea cicájának magángépeztetésén, szépen lassan megtanultunk bízni Andy Vajnában, az újsütetű porondmesterben és abban az irányban, amibe a magyar filmet viszi.
Ennek a bizalomnak persze voltak határai, buktatói, amiket mindig kényelmesebb volt félretenni, mert nem igazán fűlött a fogunk ahhoz, hogy visszagondoljunk a 2011 előtti sötét középkorra – hiszen mégis csak a NER szerves részéről volt szó, egy olyan emberről, akinek közvetlen köze akadt ahhoz, hogy a Tények meg a TV2 ma az, ami, és aki egy legalábbis megkérdőjelezhető módszerekkel operáló hatalmat szolgált ki azzal, hogy jelentős mennyiségű közpénzt az említett rezsim imázsába konvertált. Minden Oscar-díj, fesztiválszereplés és kasszasiker azt volt hivatott bizonyítani, hogy Magyarország jelenleg igenis fasza hely, amikor a valóságban sokunk számára egyáltalán nem az.
Szeretjük kategóriába osztani az embereket, mert így egyszerűbb az élet, szeretjük felosztani a társadalmat a Jókra meg a Gonoszokra, mert így rögtön tudjuk, hova álljunk, és rögtön közösségben érezhetjük magunkat – ezt a mi generációnk már pár plakátkampánnyal ezelőtt megtanulta. Andy Vajnát nehéz volt így látni: balról a TV2 és az urizálás kapcsán pergett az ostor, jobbról amiatt, hogy nem volt terítéken eléggé a magyar történelem a filmalapnál, ha meg igen, akkor is csúnya büdös libsik álltak a kamera mögött.
Andy Vajna nagysága abban rejlett, hogy mindez nem érdekelte: nem volt tábora, egyéniség volt, olyan igazi amerikai típus, azzal az individualitással, amit nem oktatnak olyan iskolákban, ahol vagy kötelező orosz nyelv, vagy kötelező erkölcstan található a tantervben. Nem művész volt, nem zseboligarcha, hanem olyan szintű vállalkozó, akinek Magyarországon maximum a paródiája tudott befutni az elmúlt években. Ez volt az, ami megkülönböztette a NER többi nagykutyájától: nem seggnyalásból gazdagodott meg, hanem a saját ívében, egy fodrászat-parókagyártás-megaproducer konkávban érte el a sikert, és éveken keresztül a nyereségeit és a bukásait a szabadpiac határozta meg: a Rambo sikeres volt, a Skarlát betű tanyált, a Die Hard 3 ütött, a Deep Rising hasalt, a Cinergiből meg a Carolcoból C2 lett, a Terminator 4-nek meg nem volt semmi értelme. Ilyen ez a showbiznisz.
Én ezek után úgy képzelem el, hogy amikor Vajna visszajött hozzánk Filmalapot gründölni, az már inkább volt számára egy rutinmunka fáradt nyugdíjas éveire a végtelen jachtozások helyett, mint az a komoly, kemény munka, amit évtizedeken keresztül végzett. Ilyenkorra ismerte már a filmkészítés csínját-bínját, akkora tapasztalattal és profizmussal művelve az ipart, hogy még félgőzzel, közpénzen is alkalmasabb volt a feladatra, mint bárki más. Hogy ez már részben politika volt, hogy ez már valamennyire táborhoz tartozás, nem érdekelte. Pontosabban (paradoxon), volt akkora egyéniség, hogy ne érdekelje. Értett ahhoz, amit csinált, tudta, hogyan kell normális dolgokra elkölteni a közpénzt, nem félt interjút adni a lakájmédián kívül, nem félt attól, hogy saját véleménye legyen, de attól sem, hogy politikai megfontolások helyett szakmai szempontok szerint támogasson alkotókat.
Mégis, mindezt a rendszer kedvében, a rezsim hasznára: a „kenyeret és cirkuszt” nevű képletben volt ő a cirkusz felelőse. De szerencsére azt legalább minden további nélkül elmondhatjuk, hogy fantasztikus cirkuszt csinált, remek porondmester volt. Reméljük, adoptált táborában lesz annyi kurázsi, bölcsesség és vagányság, hogy a lába nyomába érjen.
Kiemelt kép: (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)
