A 2000-es évek nagy magyar kihívásai közé tartozik a fiatalok kivándorlása egy jobb, anyagilag és szellemileg is megbecsültebb jövő felé. Rengeteg sikertörténet és számos bukás fűződik ehhez a jelenséghez, évről évre frissülnek az elvándorlással kapcsolatos statisztikák. Mi elhagyjuk a számokat és alulnézetből vizsgáljuk a problémát; ennek megfelelően a kép szilánkos, szubjektív, egyetlen ember hazaküldött „képeslapját” mutatjuk be: Szűcs Viola írása.
Mindenkinek van egy elképzelése, hogy ki akar lenni és hová tart, de van különbség valóság és remény között. Ki akarok lenni? Hová tartok? Kérdések, amik nem csak bennem merülnek fel. Én mindig külföldön képzeltem el a továbbtanulást és vagyok elég szerencsés, hogy a szüleim is támogatnak ebben. Amikor eljött a gimnázium ötödik éve (mert a döntést, mint mindent az életemben, egy nyelvi előkészítős évvel halasztottam) dönteni kellett, hova és hogyan; végül kapkodósan jelentkeztem egy brit egyetemre, ahova nem is igazán akartam menni. B terv: nem lógni a szülők nyakán és külföldre menni, de nem egyetemre. Bentlakásos bébiszitter azaz au-pair lettem. Augusztusban fogtam minden holmim és felszálltam egy repülőre, hogy találkozzak egy gyakorlatilag ismeretlennel, akinek a házában fogok lakni egy évig. Amikor leszálltam a repülőről, azt hittem, igen ez a szabadság! Fogalmam sem volt mekkora kihívás lesz ez minden porcikámnak.
Először is szembe kellett néznem azzal, amivel mindenki szembe néz, aki elköltözik otthonról, nem ismerek senkit és nincs 7/24-es lelki segítség barátok, család formájában. Másodszor az érzés, hogy idegen vagyok. Máshogy néznek ki a házak, mások a kulturális elvárások és máshogy tapasztaltuk meg a világot. A sikeres kommunikáció egyik alapjaként tanítják a közös háttértudást és valóságtudatot, ami nehezebben valósulhat meg. Amikor megkérdezték honnan valósi vagyok eleinte rávágtam, hogy Haywards Heath (a kisváros, ahol lakom), majd leesett, az akcentus sokat elárul.
Ugornék most néhány hónapot, idei januárt írunk. Végül találtam online néhány baráti társaságot a templomban, helyi pubban (kocsma a fordítása, de itt ez inkább egy összejáró hely alkohollal, minthogy csak az ital miatt menjenek az emberek). Először augusztus óta haza készültem egy hétre: itt mindig úgy gondoltam Magyarországra és úgy utaltam rá, mint otthon, mert az, vagy nem? Amikor hazaértem (az akkori -16 fokban) egy barátnőmmel beszélgetve azt találtam mondani, „Otthon sosincs ilyen hideg, nem is tudtam mit hozzak”. Egész héten ilyen utalásokat tettem…
Akkor most hogy van ez? Ráadásul februárban másodállást vállaltam, beálltam pincérnőnek. Onnantól aztán csak még jobban elmerültem a kinti világban. Most honvágyam van, de már hiányzik Anglia, pedig csak júliusban megyek haza. Walesbe jövök vissza egyetemre szeptemberben, de nem tudom, mennyire tudom otthon érezni magam Magyarországon. Itt mindig külföldi leszek, mert az vagyok, de nem érzem magam otthon „otthon” sem.
A volt angoltanárom szokta mondani „ott sincs kolbászból a kerítés”. Nincs is, ráadásul Brexit lesz két éven belül. De semmi sem egyoldalú, az emberek igenis néznek híreket, érdekli őket a közéleti politika és nem minden muszlim terrorista, akkor sem, ha havonta egyszer van egy robbantás valahol. Igen, külföldi leszek egész életemben, ha itt maradok, vagy bármely más országba költözök, de ha már Magyarországon is külföldinek, hazaárulónak és nemkívánatosnak vagyok titulálva, akkor legalább azt szívesen eldöntöm, hogy a gyerekeim hol nőjenek fel. Mert nem csak az van otthon, aki otthon marad, hanem az is, aki otthon érzi magát.
