Volt, ahol kerepelésnek, másutt csörgetelésnek hívták a húsvéti időszak egyik ősi hagyományát, amely mára szinte teljesen eltűnt a köztudatból. A már-már kihaltnak gondolt szokás pusztán néhány faluban maradt fent hazánkban, köztük a Vas megyei Kámban és a szomszédos településen, Alsóújlakon.
Köztudott, hogy nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek, és egészen nagyszombatig fel sem csendül újra a hangjuk. Régen, hogy az adott település lakói mégis tisztába legyenek azzal, mennyi is az idő, a helyi fiatalok felkerekedtek, kereplőket, csörgetelőket fogtak a kezükbe és végigszaladták vele a falu utcáit. Természetesen az órák elterjedése óta szükségtelenné vált ez a jelzőmódszer, hiszen akkorra a falusiak sem harangszóra keltek, hanem az ébresztő zajára, így Magyarország legtöbb területén körülbelül egy évszázada kikopott a húsvéti hagyományok közül a kerepelés. Mára már csak hagyományőrzés okán művelik néhány településen (adatgyűjtésünk azt mutatta, hogy a határokon belül nagyobb idő- és térbeli kihagyás nélkül csak a két hegyháti faluban maradt fent).
De mi is az a kerepelés és hogyan néz ki? A múltban főként a falu fiatal ministránsai végezték el ezt a feladatot, de később, és a mai időben sem elvárt pozíció ez a kereplési „joghoz”. Általában öt és tizenöt év közötti fiatalok összeverődnek a húsvéti ünnepek előtt egy kisebb csoportba (ennek a száma is változó), beosztják egymás között az utcákat, a napokat és az időpontokat, majd ébresztik a falu népét, jelzik nekik az ebédidőt és a nap végét. Tehát nagycsütörtökön és nagypénteken három-három alkalommal, reggel hatkor, délben és este nyolckor, nagyszombaton pedig a reggeli kört futják le. Miután letudták feladataikat, leteszik a kerepelőket a helyi templomba, majd újra nekierednek a falunak, hogy begyűjtsék a megérdemelt jutalmukat a lelkes szolgálatért. A régi időkben ilyenkor a fiúk tojásokat kaptak a munkáért, amit délután eladtak a helyi boltnak, így a boltba is került jó házi tojás, ők pedig húsvét alkalmából egy kis zsebpénzre tehettek szert. Mivel mára ez már fekete kereskedelemnek minősülne, inkább a házak egyből pénzzel jutalmazzák a fiatalokat.
Annak érdekében, hogy biztosabb képet tudjunk adni a hagyomány mai formájáról, két kámi fiatallal, Asztalos Gergellyel és Czinder Leventével beszélgettem, akik máig őrzik ezt a tradíciót. Bár ez nem teljesen igaz, hiszen Levente két évvel ezelőtt „szögre akasztotta” a kereplőt, de örömmel beszélt a fiatalkori élményeiről, amikor még idősebb testvéreinek csapatával ment. Nem volt ritka, hogy nyolcan, tízen járták így a falu utcáit. Amikor az a generáció kinőtt a kerepelésből, és visszaesett a létszám, akkor is örömmel szedte össze – már – „vezéreként” a fiatal hagyományőrzőket. Gergő négy éve állt be a haranghelyettesítők közé, idén ő volt a csapat feje, ezúttal hárman alkották a kerepelők csapatát. Bár ő már kicsit csalódottabban mesélt, hiszen az utóbbi időszakban alig voltak. Elmondása szerint nem sokan állnak mellé a dolognak, de mindketten reménykednek, hogy nem szakad meg a hagyomány továbbadása.
Az eszközök is megérnek egy bemutatást, hiszen szertartása van az előkészületeknek is. A kézi kereplőt nem is kell talán leírni, ilyen típusú zajkeltőt a legtöbben már láthattunk, viszont a csörgetelőt (alsóújlaki nyelvhasználat), vagy más néven kerepelőt (kámi) már nem is olyan könnyű elképzelni. Ez egy talicskaszerű eszköz, ami valójában a kézi változat nagyobb kivitelezése, hiszen elv szerint ugyanúgy működik, viszont ezt nem tekerik, hanem tolják. A nagy kerékbe mélyedések vannak vájva, amiken a vékony falap pörög gurítás közben, és ez a mozdulat adja ki azt a nagyon vékony, erős hangot, amivel a harangokat igyekeznek helyettesíteni. Az öregebbek elmondása szerint mindig volt a faluban egy mester, aki tudott ilyen szerkezetet készíteni, majd ő továbbadva tudását a fiataloknak biztosította, hogy mindig legyen egy kereplőmester a településen.
Bár nem sokan ismerik ezt a hagyományt, és a tradíciót hűen őrző falvakban sem áll minden fiatal a dolog mellé, remélhetőleg nem fog eltűnni ez a nagyszerű és érdekes szokás. Úgy gondolom, Levente és Gergő is büszke arra, hogy ennyire ritkaságszámba menő dologban vehetnek részt, de azért biztos ők sem bánnák, ha hazánk több településére is visszaköltözne a kerepelés.
Fotók: Vincze Bence
