Egy negatív társadalom pesszimista képalkotása – vajon jót tett-e a kapitalizmus beszűrődése országunkba, vagy inkább rontott a helyzeten? Egyáltalán a fiatalok szeretik-e ezt a világképet, vagy még Kádárt is jobban elfogadnák? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések kerülnek most terítékre az elmúlt két évtized statisztikáinak tükrében.
Nemrégiben olvastam el Laki László és Gazsó Ferenc Fiatalok az újkapitalizmusban című szociológiai kötetét, melyben a rendszerváltás utáni fiatalság sorsát – vagy nézőponttól függően sorstalanságát – tanulmányozta a két társadalomtudományi professzor. Be kell vallanom, hogy közel sem arra számítottam, mint amit kaptam és ez a meglepetés-sokkhatás gyökeresen meg is változtatta az elképzeléseimet a mai magyar fiatalok gondolatvilágáról. Eddig nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy a mai tizen- és huszonéves (és ebbe magamat is beleértve) magyar fiatal mást sem tud, mint alaptalanul panaszkodni és ennek okaként sokszor csak az elkényeztetettséget tudtam be.
Habár maradhatnánk annál, hogy ez valóban így van, de mélyebben elgondolkozva be kell látnunk, hogy ez egyáltalán nem csak erről szól; nemcsak az emberek negatívak, hanem maga a társadalom és a politikai helyzet is elősegíti ezt – néhol már mintha készakarva akarná magát negatívnak, pesszimistának bemutatni. De a kedélyek ingerlése helyett most rá is térek a lényegre: a következőkben röviden és szakaszosan összefoglalom, hogy miképp is jutottak el ide országunk fiatal generációi, és teszem ezt nemcsak a könyv és tanulmányok által, hanem egy ezek által „felvilágosult” véleményszövet kibontásával.
Elsőként fontos leszögeznem, hogy a könyv a 2000-2004 közötti időszakot mutatja be, de Laki továbbra is erősen foglalkozott a témával, egy 2008-as felmérést is feldolgozott a későbbiekben. Emellett pedig az Ifjúság 2016-os kutatásának eredményeit is bedolgoztam a cikkbe.
Az igazán nagy kérdés az, hogy a rendszerváltás után kiépült újkapitalizmus politikai, társadalmi és gazdasági folyamatai milyen körülményeket és feltételeket kínálnak az ifjú nemzedékek számára? A társadalom mely szakaszait (mind szolgáltatásként, mind az élet velejáró jegyeiként) tudja kihasználni egy fiatal a 21. században és melyeket nem? Ebből következtetve – ahogy fent is említettem, természetesen pesszimista módon kell továbbvinnem – feltenném az olvasónak is azt a kérdést, hogy Te/Ön szerint mi a fiatal (15-29 éves) korosztály legégetőbb problémája?
Na és itt következnek a meglepetések – számomra ez volt az első nagy pofon az olvasottak során. Mert nemcsak hogy a 2000-es, a 2004-es és a 2008-as mutatott szinte hajszálpontosan azonos adatokat, de még a 2016-os felmérés sem tért el igazán a többitől. Most a 2008-as felmérést szeretném megmutatni – tudom, tudom, gazdasági világválság, de képzeljétek, újabb váratlan fordulat: a négy statisztika közül ez volt a legpozitívabb szellemű, ennek tükrében pedig ti is egészen másként fogjátok látni a dolgokat ezután.
Tehát a nyolc kimagasló probléma, melyet fő/két válasz százalékos aránya mutat be:
Most pedig fogadni mernék, hogy az első nyolcban legalább kettő vagy három olyan probléma van, amire Te is gondoltál a sajátos kis 2017-es világnézeteddel – pedig nem is vagyok varázsló, mindenki erre gondol. Legalább végre van egy dolog hazánkban, amiből 9/10 ember minimum egyetért – az az egy pedig természetesen nem lehet más, mint politikus.
Mint látjuk, a fő problémának a fiatalok a munkanélküliséget, pénztelenséget, elszegényedést tartják, ezek pedig összefüggnek az őket követő belső problémákkal, mondhatni kiváltói további érzéseknek. Itt fontos megemlítenünk a létbizonytalanságot és a kilátástalanságot, melyek rányomják a bélyegüket a személyiségre, ami meggátolja az alkotási képességet – és hogy visszatérjünk egy ördögi körbe: az érzelmi károsodást a fizikai problémák követik, amibe beletartozik a drogfogyasztás, alkoholizálás, bűnözés, erkölcsi romlás, korrupció. Tehát egy végeláthatatlan spirálba kerülhet a fiatal, ha egyszer elindul a lejtőn. Mint azt látjuk, ezeknek mind a kiváltó, elindító oka a két legmagasabb százalékos aránnyal megjelenő eset, a többi – ha fogalmazhatok így – még az első nyolcban is csak következménynek sorolható be. Nem túl pozitív ez a kép sajnos, de változatlanul benne él a magyar társadalomban már negyed évszázada.
De vajon ez a társadalomkép fedi-e a valóságot? Reálisnak tartható, vagy inkább túlzás? Netán egy elkényeztetett generáció rosszindulatú képzelgése? A politikai elit miért látja sokkal jobbnak azt, amit elért?
Záporoznak a kérdések, és valójában tényleg nehezen kezelhető tények ezek. Nem gondolnám, hogy a teljes valóságot fedi, hiszen semennyivel sem volt ez jobb 50-100 évvel ezelőtt – minden kornak a sajátja a rossz és vágynak a szebbnek vélt múltra. Viszont a jelenlegi körülmények és világnézetek terén mindenképp jobbra számítana a 21. század fiatalja. A politikai elit természetesen más, ők mondhatni abba az 5%-ba tartoznak, akik a 2016-os felmérések során azt nyilatkozták, hogy érzik az újkapitalizmus hatásait a társadalmi fejlődéseken. Öt százalék! Ez a 9,875 millós magyar népességből mindössze félmillió ember, ennyien gondolják úgy, hogy változott egyáltalán valami a társadalomban, hogy jobb lett, hogy fejlődött. Nem arról van szó, hogy az emberek pesszimisták, de lássuk be, a felső tízezren (jelen esetben ötszázezren) kívül tényleg nem éreztünk átütő hullámot.
Hogy mit is mondanak a kapitalizmus jeles képviselői világszerte ezek ellen a vádak ellen? Lássuk:
Ezekhez az idézetekhez nem kívánok hozzáfűzni semmit, csak abban reménykedhetek, hogy ti is ezt a javulást érzitek, mert bevallom őszintén, se én, se a negyvenezer fiatal véleményét összefoglaló diagramseregem nem érez semmi ilyet. Kiemelném a kapitalisták szerinti demokráciaalkotást, amin végképp el lehetne vitatkozni a végletekig.
A fiatalok véleményei szerint nem azzal van baj, hogy ezekre nincs törekvés, mert az akarva-akaratlanul is jelen van, hanem azzal van baj, hogy a törekvésnek nincs látszata, nem elég feltűnő. Még ha vannak is jó hangzású kezdeményezések, azok sem jutnak el odáig, hogy kirobbanóan azt tudjuk mondani, „ez igen, ezt megcsinálták”. Sajnos be kell vallanunk, hogy a politikára soha nem vonatkozott a „Nem baj, a lényeg, hogy beleadtál mindent!”-szlogen, hiszen arról kellene szólnia, hogy nem adják fel.
Mivel mindezen mélységek gyökerét keressük, kénytelenek vagyunk eljutni a rendszerváltás fogalmáig és hatásáig, hiszen onnantól számítjuk az újkapitalizmust. Ledöntötték a falakat, építettek egy új világrendszert, melyhez hozzácsapódva kis hazánkat is szívélyes fogadtatás várta.
De mi is ez a folyton és töretlenül emlegetett rendszerváltás?
Ahhoz, hogy ismét előítéletektől mentesen nyilvánítsunk véleményt, fogjuk meg a hősiesen védelmezett rendszerváltásunkat és tisztítsuk meg egy kicsit. Tüntessünk el mindent, ami 21. század és propaganda: nincs szükség újkapitalista propagandamozzanatokra és álforradalmi misztifikációkra, se plakátkampány, se tüntetőbeszéd, csak a politikai rendszer megváltoztatása. Ha így tekintünk vissza a történelmünkre rájövünk, hogy egyáltalán nem egyedülálló esemény mindez. Sőt, Ránki György professzor szerint egyenesen három ilyen esemény is történt az elmúlt kétszáz évben, amit a modernizáció négy szakaszának vehetünk:
1. „Haladás és kudarc” -> 1867-1914
Ezzel a jeligével szimbolizálja Ránki a felvilágosodásból a vesztes világháborúba süllyedést.
2. „Teljes kudarc” -> 1919-1945
Nem elég, hogy az első vesztes, a második is teljes megszégyenülés. Még mélyebbre süllyedtünk.
3. „Sikerek és kudarcok sajátos kohéziója” -> 1948-tól egy több évtizedet is végigkísérő időszak.
Ebben éreztük a kommunista „fellendülést”, a szabadságunk elvesztése miatt erősen koncentrálódó kétségbeesést, de mégis, talán a hidegháborúnak is köszönhetően egy nagyhatalom nyomott minket. Ahogy mondani szokták, mi voltunk a legvidámabb barakk, de itt csak sokak kedvencének, Hofinak a gondolatait tudom felidézni: nem kérdés a boldogság, ha a politikával nincs jogunk foglalkozni. Foglalkozzanak vele a nagyok!
4. Igen, bizony, egy ilyen rangsorban csak a 4. helyet foglalja el a NAGY rendszerváltás.
Ha átgondoljuk, nem volt háború.. Nem volt forradalom, nem volt területelcsatolás, tehát okunk nem lehetne panaszra. De mégis kellett a rendszerváltás, hogy miért? Vágytunk a modernre, a változásra. Ilyen szemszögből tekintve 1989 a modernizálódás 4. szakasza volt, semmi több.
De a modernre vágytunk 100 évvel ezelőtt is, csak elég megnézni a 20. század eleji irodalmat: elmaradottság, megkésettség a legfejlettebb kapitalista országoktól. ⇒ Modernizáció betört a köztudatba. Tehát ezek a változások nem mások mint az alkalmazkodás, felzárkózás folyamatai a nagyokhoz, és természetesen ez megbont egy társadalmat, ami ezáltal sokszemléletű, pesszimista, és a fejlődés hajhászása miatt szétesett lesz. Valójában igen, ennyire egyszerű a képlet, de azért érdemes néhány dolgot itt is leszögezni mielőtt elkiabálnánk, hogy hazánk milyen egyedülállóan érdekes szituációban van:
- A modernizációs kényszer NEM „magyar átok”
- A rendszerváltás NEM magyar specialitás
- Túlzott illúziókat dédelgetni egy rendszerváltás után öngól
- A cél nem más mint egy modern társadalom kiépítése
Itt előjön képletesen is az elkényeztetettség: hülyeség ennyi mindent elvárni egy friss és elképesztően posztmodern társadalomtól, ami még csak a fejlődés lágy hajtásait dédelgeti. Ez rengeteg, főként Közép-európai és Dél-amerikai országban megfigyelhető jelenség, „féltékenyek” a nagyokra és cél a felzárkózás. Mit lehet várni egy teljesen átalakított rendszertől? Tökéleteset biztos, hogy nem. Soha, senkinek nem lehet mindig jó. Ez kiad magából egy kettős kihívást: bel- és külpolitika kontrasztba kerül; igazodni szeretnének a nagyokhoz, de meg kell felelni a népnek is. Ahhoz, hogy jó piac legyen és demokrácia, először erőskezűség és szilárdság kell, majd utána a jólét. Viszont úgy nem építhetjük ki ezeket, hogy nincs közben jólét, hiszen a szomorú ember nem fog dolgozni; ha a polgár jól érzi magát, nő a munkaképessége is. Így egy erős adok-kapok alakul ki ami senkinek sem jó. Kialakulnak bizonyos GÁTAK, amelyek megszabják a modern társadalommá való alakulást.
Mik ezek a gátak?
Első sorban az elszegényedés gyors üteme. 2006-ban a mélyszegénységben és a peremen állók küszöbe elérte a 40%-ot. Ez 2016-ra csupán 38 %-ra esett vissza, de hozzá kell tenni, hogy ennek a felmérési módszere is változott, a mélyszegény nem jelenti ugyan azt mint 10 évvel ezelőtt, így változatlan képet láthatunk.
Emellett még fontos szúrópont a jövedelmi differencia. Nagy a szakadék a jövedelem-megállapítások között. A minimálbér és az átlagkereset, az állami vállalkozói és közfoglalkoztatotti bérek rettentően távol állnak egymástól. Ebben a tekintetben sajnos egyre jobban hasonlítunk Latin-Amerikához, ahol szintén veszedelmes különbségek vannak, amik hatalmas felháborodásokat és veszélyes tüntetéseket is eredményeznek. Félő, hogy Közép-Kelet-Európa belesodródik például a braziloknál látható mélyszegénységi világba. Ebből kialakul egy társadalmi integráltság, kirekesztés, tehát a szegények nem látják az eredményét az újkapitalista nézeteknek és sajnos aki szegény, annak a gyereke és unokája is az lesz egy ilyen szerveződésben. Persze kivételek vannak, de nagy százalékban a gyermek is így integrálódik, így a társadalmi ranglétra évtizedek során is változatlan tud maradni.
Ezek a jegyek pedig azt a jelenséget hordozzák magukban, amit félperifériának nevezünk. Tehát modernizáció helyett egy megosztó határország leszünk a küzdelem ellenére.
⇓
De mi is jellemzi a félperifériát?
Mik a félperifériás létünket megalapozó okok? A rendszerváltás utáni gazdaságot egyértelműen dezintegráltnak tartják. Ez azt jelenti, hogy van egy fejlődő és nemzetközileg versenyképes része, kizárólag külföldi tulajdonban, és van egy vegyes, hazai és külföldi kézben lévő része, amely ehhez képest kevéssé versenyképes, minimális növekedést mutat, tőkeszegény és elaprózott. Ezáltal a kis és középvállalkozások versenyképtelenné válnak.
– Területi flagmentáltság jelentkezik: hazánkban jellemző a városiasodás, a vidéknek nem igazán van gazdasága, a legtöbb ember városban dolgozik, emellett kiemelkedő még a nyugati terület, a Dunántúl és Budapest körzete, kelet nagyon elmaradott.
– Munkaerőpiaci zsugorodás is megfigyelhető, ez pedig kiváltó oka a másodlagos munkaerőpiacnak, mint például a közmunka.
– Szociológia polarizált társadalom: A társadalomnak nem több, mint 25%-a véleményezi pozitívan a jelenlegi helyzetet.
– Intézményrendszer káosza. (generációs reprodukció ): Egy jól működő társadalomban az egymás mellett, szolgáltatásokat nyújtó intézményeknek(iskola, óvoda, önkormányzat, bank, bolt, vallási intézmény, kórház) egymást segítve kellene jó és működőképes rendszert alkotnia. Sajnos legjobban talán ennek a hiánya figyelhető meg hazánkban, nincsenek az összetartó erőknek rendszerezettsége.
– És persze a politikai korrupciót sem hagyhatjuk ki ebből a sorból, de talán ezt magyaráznom sem kell.
Ezek mind egy negatív összképet nyújtanak, így nem tud kialakulni a vágyott „modern” társadalom, csak egy félperifériás állam.
Következmények:
- 15-29 éves korosztály -> hatalmas munkanélküliség
Nehéz az elhelyezkedés, főleg iskola után rögtön, tapasztalat nélkül szinte lehetetlen.
- Kitolódik a pályakezdés
- Késői, vagy egyáltalán nincs családvállalás – nem mernek ezekbe az élethelyzetekben gyermeket vállalni
- Alacsony iskolázottság gyakorisága – 17-18 évesen az iskola befejezése vagy korábban
- Családtól való függetlenedés, kiválás kitolódása
- Élettársi kapcsolat gyakorisága – kevesebb a házasságra törekvő fiatal.
- „gyermekszegénység”
1992-ben 16% a gyermekek aránya a szegény családokban, 2007-ben már 31%!
Ez a tömeges elégedetlenségnek a gyökere, emiatt alakul ki a fiatalokban a magas elégedetlenség. A fiatalok jelentősen jobban hisznek tapasztalataikban és a család véleményében mint a rendszerváltó pártgondolkodásnak és propagandának. Nem hiába van folyamatosan a levegőben a lázadói szellem és a véget nem érő tüntetések, felszólalások, de ennél talán számottevőbb elem a céltalan jövőkép.
Érdekesség, hogy ennek felmérése érdekében, hogy mennyire gondolkodnak a rendszerváltáson a fiatalok, a 2008-as felmérésben megkérdezték tőlük, hogy a mostani, vagy a Kádár-rendszer volt-e jobb a fiatalok szempontjából. Kapaszkodjatok meg!
81% mondta azt, hogy romlott a gazdaság, 77%, hogy romlott az életszínvonal és 60%, hogy a saját családjának az anyagi helyzete is romlott. Drasztikus eredmények, de itt a teljes táblázat a felmérésről, érdemes az utolsó feljegyzést erősen megfigyelni:
Bizony, a 10-es meglepő eredményt hozott. Ha megnézzük, az első kilencből 5-4 arányban nyert a Kádár-korszak, viszont az utolsó a lényeges, miszerint a mostanit, még ha nem is sokkal többen, de jobban szeretik. Ez a kontraszt teljes mértékben visszaadja a fiatalság gondolkodását. Természetesen nem a kommunizmust és Kádárt sírják vissza a fiatalok, szó se róla, hisz még nem is éltek abban a korban és leginkább nevetséges visszagondolásnak tekintik. Sokkal inkább arról van szó, hogy az ő szükségleteiket a mostani félperifériás társadalom nem elégíti ki, jobban szeretik a mostani társadalmat és körülményeket, de többet várnának el ennyi év után, egyszerű elégedetlenség ez. És, hogy miért elégedetlenek, azt az első bekezdéstől mostanáig leírt jegyek miatt következtethetjük. Ennek okozója és eredménye is az elmaradottság, ez halmozza fel a félperifériás képünket.
Összegezve az egészet talán így tudnám a legjobban megfogalmazni:
„Nem egy Németország, de legalább nem egy Bulgária, kicsit savanyú, csípős, kemény, de legalább a miénk és ha akarjuk találunk benne édes pontokat is…”
És Kádárt még mindig nem szereti senki 😉
